Ahogy az előző bejegyzésben említettem, csak egy nappal később tudtam elindulni a következő állomásomra, Floresbe. Flores Guatemala északi részén található, és jó hosszú utazással lehet ide eljutni: nagyjából négy óra az út Guatemalavárosig, majd onnan még nyolc óra éjszakai busszal.  Aki nem akar ennyit zötykölődni, van lehetőség belföldi járattal odarepülni, amire néha ki lehet fogni kedvező árú jegyeket, sajnos amikor én mentem, csak nagyon borsos összegekért találtam, úgyhogy maradt a buszozás. (Utólag belegondolva lehet jobban jártam volna a repüléssel.)

A buszállomásra érve megkérdeztem, lehet-e itt enni valamit, tekintve, hogy még egy óra volt a buszom indulásáig. Közölték, hogy nem. Mondom rendben, akkor kimegyek a kisboltba. „A bolt zárva” – közli morcosan a srác a jegypénztárnál. Mondom most jöttem be, és van a sarkon vagy három kisbolt, mindegyik nyitva van. Úgyhogy kissé fura volt a vibe 😀

Tipp: Ha éjszakai busszal utaztok Guatemalában, mindenképp legyen nálatok dzseki a buszon! Borzalmas jégverem van ott: hiába utaztam hosszúnadrágban és pulcsiban, kockára fagytam. A hűtést nem lehetett az ülésnél szabályozni,  egész éjszaka összegömbölyödve próbáltam melengetni magam, igazi megváltás volt leszállni. Szerencsére a buszállomástól egy öt perces tuktukozás után már a hostelben is voltam. A Los Amigos Hostelben szálltam meg, amit jó szívvel ajánlok, ha egyszer egyre jártok, igazi dzsungel hangulata volt.

Flores a Peten Itza-tó partján fekszik, ami Guatemala harmadik legnagyobb tava. A város „szárazföldi” része nem különösebben érdekes, azonban van egy pici sziget része, Isla de Flores, amit egy híd köt össze a szárazfölddel. Ez a sziget annyira apró, hogy ha végig szeretnél sétálni az összes utcáján, nagyjából fél óra alatt végeztél is J  Hangulatos utcácskák, különböző élénk színekre festett házak, éttermek, kávézók és szálláshelyek találhatóak itt. Természetesen a turisták elsősorban nem azért látogatnak ide, hogy ezen a pár utcán csellengjenek, hanem indulnak a túrák a híres maja romváros, Tikal meglátogatására. Akinek több ideje van, eltúrázhat az El Mirador nevű romvárosba is, ami egy 5 napos túra a dzsungelen keresztül, ami arról híres, hogy itt található a világ egyik legnagyobb piramisa, a La Danta. Egyszer még biztosan visszatérek Guatemalába, hogy részt vehessek ezen a túrán J

Néhány kép Floresből, amin átjön a hely hangulata, én nagyon szerettem:

A környék felfedezése után (ami, mint említettem, nem egy egész napos túra) egy kis szieszta következett a hostelben, mivel a fagyos buszút után még nem voltam a topon. Közben a hostelszobában megismerkedtem egy kanadai párral és két holland lánnyal, akikkel megbeszéltük, hogy késő délután kimegyünk a strandolni a tóhoz. A sziget szélénél több hajó is várakozik, hogy átvigye az embereket a túlpartra. Ott három helyi, akik Guatemalavárosból utaztak ide, és épp vakáción voltak, csatlakoztak hozzánk. Először a szemközti kilátóhoz mentünk át (Mirador de Canek) a parttól nem megerőltető, nagyjából 10 perces séta és már ott is vagyunk.

Innen a legnépszerűbb helyi strandra, a Playa Chechenalra szerettünk volna továbbmenni, de mivel vasárnap volt (ráadásul még mindig Húsvét!) ott óriási heringpartyt találtunk, emberek egymás hegyén hátán a parton és a vízben is, úgyhogy megkértük a révészünket, hogy legyen szíves továbbvinni minket, hátha találunk egy kevésbé zsúfolt helyet. A kettővel arrébb lévő strandon (Playa Romelia) szinte senki sem volt, így itt szálltunk ki, és megbeszéltük emberünkkel, hogy naplemente után jöjjön értünk.

A part melett egy kisebb erdő volt, ahol annyira kiabáltak a bőgőmajmok, hogy az ember azt gondolná, hogy valami szörnyeteg lakik ott bent, nem egy ilyen viszonylag kicsi majom 😀 Amikor közelebb mentünk, hirtelen szégyenlősek lettek és elhallgattak.

Végül pedig megcsodálhattuk itt az egyik legmesésebb naplementét:

Miután visszatértünk Floresbe, a kanadai párral vacsora után néztünk, és egy apró mexikói helyre keveredtünk, ami annyira új volt, hogy a berendezés sem volt kész, még a Google Mapsen sem volt fent a hely. A tetőteraszon foglaltunk a helyet, a mexikói tulaj, aki nemrég költözött ide, nagy szeretettel fogadott minket. Megkérdeztük, mi hozta őt Guatemalába, azon belül is erre az aprócska helyre, azt mondta, nagyon hálás, hogy itt lehet, ez volt az álma, mert itt biztonságos, és ez Mexikó után neki hatalmas ajándék.

Másnapra beiktattam a Tikal túrát, amit a hostelben foglaltam le, mivel nem láttam különbséget árban az itteni és a kinti (utazási irodás) árak között. Több opció van, attól függően, hogy mikor szeretnél menni. Van napfelkelte túra, kora reggel, napközbeni vagy délutáni, naplementenézéssel. Én a kora reggelire neveztem be, mert utána már elviselhetetlen a hőség.

A hajnali 4-es ébresztő kissé fájdalmas volt, de megérte, mert a kora reggeli órákban még alig lézengett néhány látogató a parkban, ami azért is jó, mert ilyenkor jobban meg lehet figyelni az élővilágot, miközben a dzsungelen keresztül közelítünk a maja romváros felé. Útközben bőgőmajmokkal, pókmajmokkal, tukánokkal és színes papagájokkal találkoztunk, meg egy nagy szőrös tarantulával is. Jaguárok és ocelotok is vannak errefelé (a többezer más állatfaj mellett), de mivel rejtőzködő, főleg éjszaka aktív állatokról van szó, nagy szerencse kell hozzá, hogy láthassuk őket. (Életem legszebb pillanata lenne egy ilyen csodálatos nagymacskával találkozni J )

Tikal a maja birodalom egyik legnagyobb városa volt, nagyjából 3000 épülettel, amelynek egy része még mindig feltáratlan. Az itteni civilizáció első nyomai Kr.e. 1000 környékére vezethetők vissza, de fénykorát a Kr. u. 4 és 9. század között élte, ekkor a maja világ politikai, gazdasági és kulturális központjává vált, becslések szerint a népesség a 100.000 főt is elérte. A templomokon és piramisokon kívül lakó- és adminisztrációs épületeket, királyi palotákat láthatunk, de volt itt stadion, iskola, kórház és könyvtár is. Ők sem voltak mentesek a véres emberáldozatok bemutatásától.

A maja civilizácó a 9. században hanyatlásnak indult (a pontos ok máig rejtély, egyes feltételezések szerint az aszály miatt), és az egykor pompás Tikal városát teljesen elhagyták a 10. században. A város a dzsungel rejtekébe burkolózott a következő 1000 évre, 1848-as felfedezéséig. A feltárási munkák csak 1957-ben kezdődtek a Pennsylvaniai Egyetem munkatársainak segítségével. 1979-től az Unesco Világörökség része.

Tikalban sok templom tetejére fel lehet mászni (néhányhoz elég meredek falépcsőkön), ahonnan gyönyörködhetünk a kilátásban, és igazán így foghatjuk fel a legjobban, hogy mégis milyen óriási területen is feküdt a város. A legismertebb, ikonikus templom a Főtéren (Main Plaza) található, I. számú templom, másnéven a ‘Nagy Jaguár Temploma’. 47 méter magas,a 734-ben elhunyt Jasaw Chan K’awiil uralkodó sírhelye. Ide nem lehet felmászni, de a fele szemben álló II. számú, a „Maszk Temploma” elnevezésűre igen.

A III. számú, „A Jaguárpap temploma” a legutolsó nagyobb piramis, 810-re datálják. A legmagasabb a IV. számú templom, avagy a „Kétfejű Kígyó Temploma”, 70 méteres magasságával. Ennek a tetején forgatták a Star Wars IV. – Egy Új Remény egy jelenetét is. Ez természetesen csak egy apró töredéke mindannak, amit a parkban meglátogathatunk.

Következő nap búcsút intettem Floresnek, hogy továbbinduljak a guatemalai utazásom utolsó állomására, Rio Dulcéba. Távolsági busszal utaztam (az egész trip során itt találkoztam először magyarokkal, mögöttem ültek a buszon), nagyjából 4 óra alatt érkeztünk meg a hívogatónak cseppet sem nevezhető településre. Az egész falu számomra értelmezhetetlen, nagyjából egyetlen utca az egész, mindkét oldalon piac, a keskeny, de iszonyatosan forgalmas főúton szinte folyamatosan óriási kamionok száguldanak, alig lehet átszökdösni az út egyik oldaláról a másikra.

Itt természetesen nem sokat időztem, az utolsó napokra ugyanis egy igazi kuriózumot tartogattam. Az egyetlen közlekedési eszköz, ami a szállásomra elvitt, az a motorcsónak. A Rio Dulce jelentése Édes folyó, ennek a folyónak az egyik kis holtágánál töltöttem három éjszakát egy igazi kis földi paradicsomban, a Boatique Hotel and Marinában. Napközben rendszeresen közlekedtek ingyenes shuttle hajók a szárazföld és a szállás között, ha valaki máskor akart menni, felár ellenében elvitték.

A kis bungalókat úgy alakították ki, hogy minél kevésbé avatkozzanak be a helyi ökoszisztémába, és az itt felszolgált ételeknél is figyeltek arra, hogy a lehető legtöbb hozzávalót helyi termelőktől szerezzék be.  Azt hiszem, az utóbbi időben kicsit változtak az utazási szokásaim. Már nincs meg bennem az a görcsös rohanás, hogy mindent IS meg kell nézni, ha egy új országba látogatok. Ez egyébként is képtelenség. Nem lehet minden utcán végigsétálni, minden ételt megkóstolni, az összes hegycsúcsra felmászni. Persze minden úton van egy-két hely, amit látni szeretnék, meg olyan élmény, amit szeretnék átélni, de ezen kívül hagyom, hogy a többi magától alakuljon, és oda vigyen az út, ahová kell. Azt hiszem, itt a lehető legjobb helyre vitt, de beszéljenek magukért a képek:

Csodás érzés volt egy kicsit lelassulni, hagyni, hogy lenyugodjon az elmém és a lelkem.  Reggelente, miután a bőgőmajmok ordítása kizavart az ágyból (ugyanis egy majomrezervátum közepén vagyunk), csak kiültem a vízhez, és a szemközti parton álló pálmafát rajzolgattam, ahogy visszatükröződik a víz felszínén a reggeli fényben. A nap többi része olvasással, írással, SUP-ozással, a többi utazóval való beszélgetéssel telt, késő délután pedig kikajakoztunk a folyó szélesebb szakaszához, hogy a vízen ringatózva gyönyörködjünk a naplementében.

Eredetileg 2 éjszakát foglaltam itt, amiből elég gyorsan 3 lett. Az eredeti terv az volt, hogy innen hajóval elmegyek Livingstonba, ami a Karib-tenger partján fekszik. Ez a gondolat már ott billegni kezdett, amikor Antiguában az első napomon egy osztrák lány elmesélte, hogy őt ott a tengerparton kirabolták, ráadásul fényes nappal. Ekkor lerövidítettem a tartózkodásom egy éjszakára, majd miután a húsvéti hiányos buszközlekedés miatt veszítettem egy napot, végül azt is töröltem, és átcsoportosítottam ide. Milyen jól tettem! Itt egy másik lánytól hallottam egy kísértetiesen hasonló sztorit Livingstonról. :O

A szálláson összebarátkoztam Taniával, aki már egy jó ideje utazgat, és miután bekövettük egymást Instagramon, akkor derült ki, hogy közös ismerősünk is van, egy lengyel lány, akit én tavaly márciusban, Kolumbiában ismertem meg, ő pedig előtte decemberben, Mexikóban. Az rendben, hogy kicsi a világ, de azért ez már picit túlzás. 😀 A három nap alatt csak egyszer mentünk be a szárazföldre, a városból helyi busszal kiruccantunk Finca El Paraiso-ba (nagyjából 40 perc utazás), ami egy termálvizes vízesés! A víz tele van apró halakkal, úgyhogy a halpedikűr is megvolt. Egy igazi kis rejtett kincs, rajunk kívül csak helyiek voltak.

Másnap kora reggel elbúcsúztam ettól a csodahelytől, és Guatemalától is. Öt óra buszozás után újra Guatemalavárosban voltam, ahonnan Mexikóvároson és Barcelonán keresztül repültem haza. Bár majdnem két hetet töltöttem az országban, úgy érzem, közel sem volt elég, és remélem, hogy egy nap visszatérhetek.

Ahogy az előző bejegyzés végén említettem, a vulkántúra után elindultam az Atitlán-tóhoz. Két és fél óra utazás után érkeztem meg Panajachelbe,ami a tó melletti települések közül a legnagyobb, itt foglaltam szállást 2 éjszakára. A tervem az volt, hogy utána éjszakai busszal utazom tovább északra, így lett volna pont 2 napom a tónál, ami nagyjából elég bejárni a környező kis településeket és egy picit lazítani. Igen ám, azzal viszont nem számoltam, hogy egy közép-amerikai, mélyen katolikus országban a Húsvét, azon belül is a Nagypéntek komoly dolog, és a távolsági buszok nem járnak. Több utazási irodát is végigjártam, hogy meggyőződjek róla, helyes infót kaptam, de sajnos mindenhol ugyanazt mondták: pénteken nem fogok tudni továbbutazni, ünnep van, legfeljebb egy nappal később. Ez elég alaposan megbolygatta a terveimet, kezdve azzal, hogy szállást kellett kerítenem plusz egy éjszakára Panajachelben, ami, a Húsvét miatt ugyebár, fullon volt. Így kénytelen voltam plusz egy éjszakát eltölteni egy eléggé rossz ár-érték arányú szálláson.

Az Atitlán-tó 1500 méteres magasságon fekszik, és a környezete valóban lenyűgöző: Aki kicsit ésszerűbben szervezi a dolgokat, mint én, és már kicsit kipihente magát az Acatenango túra után, esetleg hosszabb időt tölt a tónál, itt is van lehetőség vulkánt mászni: A „három óriás”nak nevezett Atitlán, Tolimán és San Pedro vulkánok meghatározzák a tó pazar látképét. A környék a maja kultúra egyik központja, a Guatemalában élő nagyjából 20 maja etnikai csoportból itt főleg  Tz’utujil és Kaqchikel (ne kérdezzétek, ezeket hogy kell kiejteni 🙂 ) majákkal találkozhatunk, akiket tradicionális ruháikról könnyen felismerhetünk.

Panajachelben a Selina hostelt választottam, ami más hasonló kategóriájú szállásokhoz képest úgy érzem, mindig picit túl van árazva, de gyönyörű volt a környezet, így nem bántam meg, de ha újra kezdeném ezt az utat, valószínűleg inkább az egyik hangulatosabb, tradicionálisabb faluban foglalnék szállást. Látnivaló nagyon nincs itt, van egy főutca éttermekkel és szuvenírboltokkal, illetve egy sétány a tóparton. Azért sikerült néhány finomságot megkóstolni itt:

A tó körül nincs teljes úthálózat, így logisztikailag innen lehet a legjobban megközelíteni az apróbb településeket. Érdemes végigjárni őket, mert mindegyiknek teljesen egyedi az atmoszférája. A hajók nagyjából 10-20 percenként indulnak, a retúrjegy átszámolva nagyjából 700 forint.

San Pedro La Laguna

Az egyik legnépszerűbb falu a tónál, a hátizsákos utazók egyik kedvelt célpontja, köszönhetően a számos olcsó hostelnek és a rengeteg étteremnek, kávézónak. Három és fél órás túrával érhetjük el a San Pedro vulkán 3020 méteres csúcsát.

A kikötőbe érkezve helyi asszonyok sütik a tortillát:

Nem messze a központtól van egy kilátópont, Plaza la Maravilla, ahogy a képből is feltűnik, a látási viszonyok nem voltak a legjobbak…

San Juan La Laguna

Ez az apró falu mindössze 2 km-re található San Pedrótól, így bepattanhatunk egy tuk-tukba és már itt is vagyunk. Itt nincs annyi szálláshely, mint mondjuk San Pedroban, inkább csak napközben jönnek ide a látogatók. San Juan a tó művészeti központja: A faluban több mint 40 köztéri falfestmény található, amelyek a maja kultúra és hétköznapi élet fontos elemeit, a maja naptárat és számolási rendszert ábrázolják. A falu a hagyományos maja szövésről is híres, ellátogathatunk egy női szövőszövetkezetbe, ahol a helyi asszonyok által, tradicionális technikával készült termékeit is megvásárolhatjuk, illetve megismerkedhetünk a gyönyörű szövetek készítésének folyamatával is.

A kikötőtől vezet felfelé a színes esernyőkkel fedett főutca „Calle de Las Sombrillas”, ahol a helyi szőttestől kezdve a függőágyon át a sombreroig mindent megvásárolhatunk, illetve szimpatikus helyiek csinálják a hangulatot:

Néhány kép, ami visszaadja a hely hangulatát:

San Marcos La Laguna

Atitlán spirituális központja, „hippie falu”, ezekkel a nevekkel szokták illetni, nekem személy szerint ez volt a kedvencem. A hely nagyon picike, de ahogy az ember az utcákon sétál, nagyon gyorsan áthatja a hely szellemisége, az elcsendesülés és béke érzése.

Jóga, elvonulások, meditáció, csakratisztítás, és minden, ami a spiritualitáshoz köthető, itt megtalálod, szinte az összes hostelben és egyéb szálláshelyen is. Mellette vegán és organikus éttermek, batikolt, hippis cuccokat és hangtálakat áruló kis üzletek. Nagyon szerettem volna elmenni egy tradicionális maja kakaó szertartásra, amire itt San Marcosban lett volna lehetőség, de sajnos pont nem azokon a napokon, amikor a környéken jártam (aztán szerencsére itthon sikerült bepótolni, de nyilván autentikus környezetben lett volna az igazi). Betévedtem ebbe a kis belső udvarba, szerintem ez a rövid videó jól összefoglalja, hogy milyen atmoszférájú helyet is kell itt elképzelni:

Ha a kikötőbe megérkezve nem felfelé indulunk el, hanem balra, és kisétálunk az egyik mólóra, és szerencsénk van a tiszta idővel, ilyen csodaszép kilátásban lehet részünk:

A tónak ezen a részén, ha kicsit tovább sétálunk, lehet fürdeni is, rengeteg helyi élvezte itt a strandot, illetve meglátogathatjuk a Cerro Tzankijil természetvédelmi parkot is, aminek az egyik kilátóteraszáról szoktak a tóba ugrálni a nálam biztosabb úszástudással rendelkezők.

Néha van olyan nálam, hogy egy desztináció csak úgy bekattan, minden különösebb ok nélkül. Ilyenkor a fejembe veszem, hogy nekem minden áron oda kell mennem, de nem tudnám megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért. Ilyen volt Guatemala is. Nem ismertem senkit a környezetemből, aki járt volna ott, és azon kívül, hogy sok vulkán van arrafelé, magáról az országról sem tudtam sokat.

Az indulás előtti útitervem nagyjából így nézett ki: 12 éjszaka állt rendelkezésemre, ebből:
3 – Antigua / 2 – Atitlán-tó, / 1 az éjszakai buszon / 2 – Flores / 2 – Rio Dulce / 2 – Livingston. Ez az érkezés után elég gyorsan módosult, annyira, hogy Livingston végül teljesen kimaradt, de erről majd később.
A járatom Guatemala City-be érkezett, ahonnan rögtön indultam tovább Antiguába. A fővárosról nem sok kecsegtetőt hallottam, látnivaló nem nagyon van,bűnözés annál inkább, úgyhogy a reptéren (és később a buszállomáson) kívül semmit sem láttam belőle. A reptérről van lehetőség collectivo buszokkal eljutni Antiguába, de mivel már 2 napja úton voltam, inkább a szállásadómon keresztül intéztem transzfert 35 dollárért, ami teljesen rendben van a másfél órás útra.

Antigua

Talán ezt a várost ismerik a legtöbben, ha Guatemaláról van szó. Egykor a Guatemalai Kapitányság nevű birodalom fővárosa volt, azonban 1773-ben egy földrengés szinte a földdel tette egyenlővé, így a fővárost a mai Guatemalavárosba költöztették. 1979-től az UNESCO Világörökség része.

Az egész városban macskaköves utcácskákon botladozhatunk, ami abból a szempontból szerencsés, hogy az autók nem tudnak gyorsabban menni, mint a gyalogosok. Hihetetlen nagy volt a nyüzsgés, amikor megérkeztem – nem tudom, más időszakokban mennyi a turista, de nekem sikerült pont a Húsvétot megelőző héten (Semana Santa) érkezni, amikor a helyiek is sokat utaznak országon belül, esténként lépni nem lehetett az utcán, és ilyen komoly körmenetet is ritkán látni.

A város látképét meghatározza a mögötte fekvő Agua vulkán, amit szinte mindenhonnan láthatunk, néha teljesen kivehetően, máskor ködfelhőbe burkolózva. Az egyik legikonikusabb pont a városban talán a Santa Catalina boltív, egyik oldalon a vulkánnal, a másikon a La Merced kolostorral.

Esténként a kolostor melletti kis téren éjszakai piac található, ahol helyi finomságokat kóstolhatunk (főleg jó nehéz, olajban kisült dolgokat 😀 – ezt a képen látható tostadát guacamoléval, tonhallal, korianderrel és paradicsomszósszal is ott sikerült zsákmányolni. Leültem egy padkára elfogyasztani, amit minden második ott elhaladó kedves mosollyal nyugtázott, illetve kérdezgették, hogy ízlik. Egyébként a piacokon lehet nagyjából költséghatékonyan étkezni, különben Guatemala (és azon belül főleg Antigua, mivel az ország legturistásabb helye) meglepően drága, az éttermekben nagyjából hazai árakkal számolhatunk.

Mit lehet csinálni Antiguában? Leginkább elveszni a kis fel-le tekergőzős utcácskákban, a színes házak között, beülni a régi házak belső udvarán kialakított pékségekbe, kávézókba egy reggelire vagy ebédre. Felkereshetjük a számtalan templom, kolostor vagy palota valamelyikét, amelyek közül néhányat újjáépítettek a földrengés után, míg másokat romos állapotukban tekinthetjük meg.

A városközponttól nagyjából 20 perces sétával érhetjük el a Cerro de la Cruz nevű kilátópontot, ahonnan szép időben csodás kilátás nyílik a városra és a vulkánra – sajnos nekem nem volt szerencsém.

Amire nagyon örülök, hogy befizettem, az egy csokoládé workshop volt az Ek Chuah nevű csokiüzletben. Végigvezetnek a kakaótermesztés történetén, a csokoládékészítés
folyamatán, megkóstolhattuk a kakaóbabot különböző állapotában, majd régi eszközök segítségével magunk őrölhettük meg.. Végül pedig kakaó alapú italokat (köztük kakaó teát, amit a kakaóbab héjából főznek) készítettünk, majd saját magunk által választott ízesítéssel megkreáltuk a saját kis mennyeien finom bonbonjainkat. Ha egy autentikus, interaktív élményre vágytok, ezt jó szívvel ajánlom.

Acatenango vulkán

Ha csak egy dolgot csinálsz Guatemalában, az legyen ez. Az egyik leglenyűgözőbb, legemlékezetesebb élmény lesz, azt garantálom, de keményen meg kell dolgozni érte. De ahová érdemes megérkezni, oda sosem vezet könnyű út.

Rendszeresen túrázom, és voltam már 5000 méteres magasságon is, de ez a túra
többször is megríkatott. Kezdjük azzal, hogy 2300 méterről indulunk, az alaptábor, ahová végül megérkezünk, 3600 méteres magasságon fekszik. Öt óra kemény, folyamatos kaptató, emelkedő a laza, törmelékes vulkáni talajon. Nincsenek lankás részek, ahol az ember picit pihenhet, megerőltetés nélkül sétálhat, miközben nézi a tájat, itt nem lehet lazsálni. A másik kemény dió a meleg és a súly. Cipelni kell magunkkal a minimum 3 liter vizet, plusz mivel a hegycsúcson hajnalban fagypont körül van a hőmérséklet, a túraszervező cég adott kölcsön kabátot – ami fent a hidegben tényleg jól jött, de felfelé meg vinni kellett, ami jókora többletsúlyt jelentett az alapból nehéz pakkhoz. Bevallom, még tíz perce sem indultunk el, amikor a túrabotra támaszkodva elsírtam magam. Nem bírom tovább vissza akarok fordulni. De amikor a legkönnyebb lenne visszafordulni, pont akkor kell továbbmenni. Tíz perccel később megint összeomlottam. Megyünk, mendegélünk, egy újabb kanyar, az út megint felfelé visz, egyre meredekebben.Volt olyan, ahogy gyökerekbe, kiálló faágakba kellett kapaszkodni, hogy fel tudjam húzni magam.

De aztán egyszercsak megérkeztünk. És ez a látvány, ez az érzés mindennel felért. Alattunk a végtelen felhőtakaró,mintha a világ tetején lennénk.

Az éjszakát ott töltöttük, egy kis faházban. Szerintem még sosem örültem ennyire annak, hogy egy ilyen kétes tisztaságú matracon aludhatok 😀 Sikerült a legjobb ágyat lefoglalnom, ahonnan pont rá lehetett látni a vulkánra. Sokáig ültem ott, bebugyolálva, gyönyörködve a látványban. Még sosem láttam aktív vulkánt korábban. Éjszaka, amikor meghallottam a zúgolódást, mindig felnézten, hogy lássak még egy kis lávát a sötétben. Hajnalban felkeltünk, hogy megcsodáljuk a naplementét. A felhőréteg olyan vastag volt, hogy csak a csúcs látszott ki, tényleg olyan érzés volt, mintha valami magasztos másik világba csöppentünk volna.

Reggeli után megkezdtük a leereszkedést. Mivel a vulkáni talaj nagyon csúszós és porladós, sikerült legalább tízszer elesni. A végén a meredekebb lejtőkön inkább guggolásból leszánkáztam, ami biztos nevetséges látvány volt, de így legább sikerült elkerülni a térdereesést. Kora délután már vissza is értünk Antiguába, ahol egy megváltó zuhanyzás után indultam is tovább az Atitlán tóhoz, amiről a következő bejegyzésben mesélek.