Azerbajdzsán, a tűz országa

Azerbajdzsán nincs a leglátogatottabb turistadesztinációk között. Nehéz is egyértelműen megfogalmazni, mi az, ami megkapó ebben az országban: az egész egy érdekes nagy katyvasz. Baku óvárosában, a macskaköves kis utcákon, teát szürcsölgető helyiek között akár Törökországban is lehetnénk, emellett érezhető a szovjet idők lenyomata, régi Ladák az utakon, szocreál lakótelepek, üzemek a város szélén, itt-ott olajfúró tornyokkal megspékelve. És mindemellett megjelenik az ultramodern is: a Baku szimbólumának számító Flame Towers, azaz a Lángtornyok, amelyek éjszakai kivilágításban valóban felcsapó lángcsóvának tűnnek, illetve a modern építészet egyik kiemelkedő alkotása, a Heydar Aliyev Center.

Azerbajdzsánt a Tűz Országának is nevezik: már az ország neve is erre utal, jelentése óperzsa nyelven: tűzzel védett. A tűz valóban meghatározza az ország múltját, jelenét és jövőjét: A földkéreg alól előtörő gázok miatt rengeteg tűz égett évezredeken keresztül (a földgázkitermelés miatt ez ma már megváltozott, és a legtöbb kialudt), amelyről maga a nagy felfedező, Marco Polo is beszámolt.  

A tűz vallásos és kulturális jelentőséggel is bír Azerbajdzsánban, ami a zoroasztrizmushoz köthető, amely a világ egyik legrégebbi, ma is létező, monoteista vallása és amelynek képviselői jelentős számban telepedtek meg az ország területén. A vallás központi eleme a tűz, amely a fényt, a bölcsességet és az igazságot szimbolizálja, egyfajta szent csatornát, ami által a halandók kapcsolódhatnak Istennel és védelmet kaphatnak a démoni erőkkel szemben. Az országban található természetes földgáz táplálta a templomaikban égő öröklángot.

Ma Azerbajdzsán lakosságának többsége muszlim, de csak elenyésző kisebbség visel bármilyen tradicionális ruházatot (legfőképp a fővárosban), a fiatalok többsége nyugati stílusú ruhákban jár.

Baku belvárosában el lehet boldogulni az angollal, de az oroszt nyilván többen beszélik. Általában úgy szokott ez kinézni, hogy mindig oroszul szólnak hozzám, aztán miután lezajlott a monológ, és közbe tudok szólni, közlöm, hogy oké, de akkor ezt most kezdjük elölről, lehetőleg angolul. 😊

A Budapest-Baku járat eléggé kényelmetlen időpontban közlekedik: az este fél 9-es indulással még nem is lenne baj, az út 4 óra, és a 3 órás időeltolódás miatt a hajnali fél 4-es érkezés nem éppen ideális. Mivel tudtam, hogy iszonyú fáradt leszek, így már előző éjszakára foglaltam szállást, hogy amint hajnalban odaesek, be tudjak csekkolni. Visszafelé hasonló a helyzet: hajnali fél 5-ös indulás, szóval az éjszaka közepén kellett elindulni a reptérre. Érdekes volt, hogy oda-és visszafelé is szinte elvétve hallottam magyar szót, úgy tűnik, nem sok magyar turista célozza meg Bakut.

Magyar útlevéllel vízumot kell igényelni a látogatáshoz, ennek költsége 26 dollár. Fontos, hogy minden adatot helyesen töltsünk ki, különben megtagadják a kérelmet, és újra ki kell fizetni az összeget. Négy munkanapon belül ígérik a vízumkiállítást, nekem két nap alatt érkezett meg. A vízumot már a beszállásnál ellenőrzik, nélküle nem engednek fel a repülőre..

Közlekedés

Helyi közlekedés szempontjából a Bolt a legjobb megoldás, gyakorlatilag még leérni se volt időm a szállásról az utcára, és már megérkezett a fuvar. A város és a reptér között is ezt használtam, a nagyjából fél órás út 10 manatba (kb 2200 Ft) kerül. Csupán annyi, hogy az itteni Bolt nem fogadta el a bankkártyámat, csak úgy engedett foglalni, ha a fizetési módot átállítottam készpénzre. A városban kiterjedt metróvonal is rendelkezésre áll, egyszer próbáltam a metrózást, de nem engedett jegyet venni, így egy kedves helyi hölgy meghívott egy útra a bérletével, miután látta, hogy összeszerencsétlenkedtem magam az automatánál. A metrónál is komoly biztonsági ellenőrzés van, a táskákat átvilágítják.

Látnivalók

Négy teljes napot töltöttem az országban, ez nyilván édeskevés ennek a Magyarországnál picivel kisebb területű ország részletes felfedezésére, de ízelítőnek tökéletes.  Ebből két napot szántam a fővárosra, kettőt pedig a városon kívüli látnivalók felfedezésére, és ez így teljesen megfelelt.

Bakuban a városnézést az óvárosban kezdtem: ez a városrész az Unesco Világörökség listájára is felkerült. Megéri egy kicsit elveszni a kis utcákban, nézhetjük a teázgató helyieket, a szőnyegárusokat, ihatunk egy frissen facsart gránátalmalevet az egyik utcai bódénál, kedves cicákkal barátkozhatunk, vagy gyönyörködhetünk az erkélyes épületekben. Két karavánszeráj is található itt, a Buxara és Multani, ezek sajnos jelenleg felújítás miatt zárva vannak.

Az óváros legemblematikusabb épülete a Maiden Tower, vagyis Szűz-torony, amit a 12.században emeltek és őrtoronyként szolgált, valamint egyes források szerint a zoroasztriánusok szent helye volt. A nevének eredetéhez több legenda is fűződik, a legismertebb szerint a király hozzá akarta adni a lányát egy férfihez, akit nem szeretett, így a lány megkérte apját, hogy előbb építsen egy tornyot számára, ahonnan aztán a mélybe vetette magát. Egy másik elbeszélés szerint viszont azért Szűz-torony, mert ellenség sosem tudta elfoglalni.

A torony mellett több idegenvezető is bőszen ajánlgatta szolgáltatásait, hiába magyaráztam, hogy 3 óra alvás után most nem igazán vagyok befogadóképes egy 2 órás vezetett városnézésre.

Az óváros másik jelentős látnivalója a Sirváni Sahok Palotaegyüttese. A 15. században épült komplexumot a középkori azeri építészet egyik remekművének tartják. A palotán kívül meglátogathatunk itt egy mecsetet, egy fürdő maradványait, víztározót, illetve több síremléket.

Innen nem messze található egy nagyon kedves kis hely, a Miniatűr Könyvek Múzeuma, ami ingyenesen látogatható, és a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. Több, mint 6500 minikönyv van itt kiállítva, 64 különböző országból. Számos magyar nyelvű kiadvány is megtalálható itt. A világ legkisebb könyve is megtalálható itt, amit Japánban adtak ki, 2×2 milliméter nagyságú. A múzeum ingyenesen látogatható, de az adományt szívesen fogadják.

Nem kell sokat sétáltunk, hogy a középkorból egyenesen a jövőbe csöppenjünk. Ha elhagyjuk az óvárost, és a Kaszpi-tenger partja felé vesszük az irányt, korzózhatunk egyet a Baku Promenade-on, ami egy rendkívül hosszú és nagyon hangulatos sétány, ahol a helyiek is előszeretettel grasszálnak. Errefelé érdekes épületekre is bukkanhatunk, például a Szőnyegmúzeumra, ami konkrétan egy felcsavart szőnyeg. Közvetlenül mellette pedig a „Mini Venice” névre hallgató giccs, kanálisokkal, mintha egy modern kis Velence lenne, ahol csónakázni is lehet, a helyiek imádják!

Egyébként Baku a világ legalacsonyabban fekvő fővárosa, 28 méterrel a tengerszint alatt, ebből is következik, hogy meglehetősen szeles tud lenni az időjárás…az itt töltött utolsó napomon, hát, nagyon nem volt szerencsém az időjárással, az erős szél miatt vízszintesen esett az eső…

Erre a napra időzítettem a Heydar Aliyev Center meglátogatását. Az épület az iraki származású női építész, Zaha Hadid munkája. Hullámos formáival minden oldalról más képet mutat, a modern Baku egyik szimbóluma. Őszintén szólva nem vagyok egy nagy múzeumba járós, de ebben az időben mást nem nagyon lehetett csinálni…az épület különböző állandó és időszakos kiállításoknak ad otthont, itt jártamkor retro autók, illetve régi szőnyegek, öltözékek voltak kiállítva. Egy idővonalon megismerkedhetünk Azerbajdzsán történelmével is, például megtudtam, hogy Bakuban alapították a muszlim világ első szekuláris lányiskoláját, illetve az első muszlim operaénekes is itt lépett először színpadra. Külön emeletet szentelnek az épület névadója, Azerbajdzsán egykori elnöke, Heydar Aliyev számára, akit még mindig nagy személyi kultusz övez. Egy fél emeletet elfoglalnak a dísztárgyak, amiket Aliyev a különböző államfőktől kapott diplomáciai ajándékként, szerintem ez a szekció abszolút kihagyható 😊

Az épülettől nem messze található az I Love Baku felirat, ahol a turisták előszeretettel fotózkodnak…nos, nekem csak néhány kapucnis, szenvedő arcú selfie sikerült 😀

A modern Baku másik szimbóluma a Flame Towers, azaz a Lángtornyok. Három láng alakú felhőkarcoló, amelyek éjszakai kivilágításban valóban felcsapó lángcsóváknak tűnnek, ezzel is utalva a tűzre, az ország szimbólumára. Az épületek lakásoknak, irodáknak és a Fairmont hotelnek adnak otthont. Van itt egy kilátóterasz, ahonnan jól rálátunk a tornyokra és az alattunk elterülő városra…szép időben, mert én az nagyon harcoltam az elemekkel, hogy legalább ez az egy fotó jól sikerüljön, az a mosoly egyáltalán nem őszinte. Szóval este a kivilágított tornyok miatt, napközben pedig a panoráma miatt érdemes feljönni ide.

A városon kívüli kirándulásokat a My Tour nevű helyi utazási irodával foglaltam le, és nagyon meg voltam elégedve.  Mindkét túrán Raza volt az idegenvezetőnk, aki lenyűgözően nagy tudású, hat nyelven beszél, és olyan akcentussal beszélte az angolt, hogy meg voltam róla győződve, hogy biztos Angliában tanult, de mint megtudtam, sosem járt még Európában.

Az első egész napos kirándulásra egy kis csapattal indultunk, rajtam kívül két kuvaiti lány, egy orosz és egy indiai pár vett részt rajta. Első megállónk a Candy Mountain, vagyis Cukorka-hegy volt. A Candy Mountain dombocskái agyagpalából, egy olyan üledékes kőzetből állnak, amely sok vékony rétegből épül fel. A talajvízzel történő érintkezés hatására a vastartalmű rétegek oxidálódtak és vörössé váltak, míg a vas nélküli réteg megőrizte fehér és szürke árnyalatait. Olyan, mintha a Marson járnánk.

Innen robogtunk tovább a hegyek felé, szerpentines utakon, a hegyek tetején, oldalán még itt-ott hótakaró, de februárhoz képest meglepően meleg időnk volt. Megálltunk az Eagle Point kilátónál, amit egy sasszobor jelöl, és valódi sasok is repdesnek erre. Innen gyönyörű kilátásban volt részünk a Kaukázus vonulataira.

És a legizgalmasabb desztináció innen már nem volt messze: Khinalug a legmagasabban fekvő (2300m) és legizoláltabb falu Azerbajdzsánban, egyben az egyik legősibb folyamatosan lakott település, több, mint 5000 évre tekint vissza. Az elzártság miatt kialakult egyedi nyelvüket csak itt beszélik. A zold életkörülmények és az elszigeteltség miatt a falu lassan elnéptelenedik, hivatalos adatok szerint nagyjából 2000 lakosa van, az idegenvezetőnk szerint ez igazából aligha több 400-nál. Télen a hőmérséklet -30 fokra is lecsökkenhet. Tavaly az Unesco Világörökség listájára is felkerült.

A házikók nem túl szépek, szürke kövekből épültek, de úgy néznek, mintha egymás tetején lennének, akár egy hatalmas lépcső. A helyiek nagyon vallásosak, több mecset is van az apró faluban, az iszlám egy sajátos verzióját követik, ahol például megengedett, hogy a férfiak és nők együtt, egy helyen imádkozzanak. Egy apró múzeum is van a faluban, ahol néhány Korán és itt talált ősi tárgyak vannak kiállítva. Lehetőség van egyébként több napot is itt tartózkodni, és a helyieknél megszállni. Számomra meglepő volt, hogy mennyi gyerek volt a faluban.

Egyébként nem egyszerű eljutni ide, nagyjából 4 óra az út, kacskaringós, hepehupás hegyi utakon.

A kirándulást egy finom kései ebéddel zártuk a csapattal:

Második nap egy Bakuhoz közelebbi látnivalókat magában foglaló kirándulásra neveztem be. Első állomásunk a város szélén található Bibi Heybat mecset volt, amelynek a belseje gyönyörű zöld és türkiz színű mozaikokkal van kirakva. A mecset a 90-es években épült, az eredeti, 13. századi mintájára, amit a bolsevikok leromboltak.

Innen egy Unesco világörökségi helyszínen, a Gobustan Nemzeti Parkban folytattuk a kirándulást. A természetvédelmi területen nagyjából 6000 sziklarajz található, melyeket a történészek szerint 5-20 ezer évvel ezelőtt készültek. Az ábrázolások között többek között láthatunk embereket, állatokat (bikák, lovak, kecskék), vadászati jeleneteket, hajót, rituális táncokat, és nagyhasú embereket, amik valószínűleg terhes nőket ábrázolnak.

Innen régi, kopott Ladákkal vittek minket hepe-hupás utakon a következő állomásunkhoz, az iszapvulkánokhoz. A világ nagyjából 700 iszapvulkánjának nagyjából a fele Azerbajdzsánban található. Szintén a felszín alatt található gáz-és olajmezők felelősek a működésükért. Az iszap a felszín alatt rotyog, bugyborékol, aztán egyszer csak kitör…mikor itt voltunk, iszonyatosan fújt a szél, én persze túl közel mentem, hogy levideózzam a kitörést, ami nem volt túl jó ötlet, a nadrágom és a kabátom rendesen sáros lett.

Ezután egy másik ismert látványosság, a Yanar Dag következett, ami egy, a földgázszivárgás miatt folyamatosan égő hegyoldal. Az idegenvezetőnk szerint már évezredek óta lángol itt a hegy, sőt, eredetileg egy sokkal nagyobb területen zajlott mindegy, de a második világháború alatt a nagy részét betemették, hogy a német légierő ne találja meg. Más forrásokban viszont azt olvasni, hogy egy eldobott cigarettacsikk lobbantotta be az 50-es években.

Innen még egy megálló volt hátra, Ateshgah, a Tűz Temploma, a zoroasztiánusok egykori szent helye. Az erőd szerű építményben, oldalt végig termek találhatók, az egykori zarándokok és szerzetesek számára, középen pedig az örökké égő tűz. A jelenlegi templom a 17-18. században épült, de egy hasonló építmény már a 10. században is létezett a környéken. Az iszlám megjelenésével a zoroasztriánusok szent helyét lerombolták, majd hindu hívők építették újjá, akik kereskedőként érkeztek a térségbe. A 19. században elhagyták a templomot, majd az örökláng is kialudt a környékbeli földgázkitermelés miatt, jelenleg csöveken keresztül érkezik, ami táplálja a tüzet.

Amint a lenti fotón is láthatjátok, rettenetesen hideg volt, jól esett kicsit megmelegedni a tűz mellett 😊

A képhez tartozó alt jellemző üres; azeri23-scaled.jpg a fájlnév

Evés-ivás

Mivel imádom mindenhol megkóstolni a helyi fogásokat, ezért szeretek külön fejezetet szentelni a gasztrónak 😊 Az azeri konyha ízletes és változatos, főleg a török ízvilág dominál, egy kis európaival és közép-ázsiaival ötvözve.  Amit szinte mindenbe tesznek, az a gránátalma: ihatunk az utcán frissen facsart gránátalmalevet, gránátalmabort a vacsora mellé, de a húsételek és az omlett tetejére is kerül belőle.

Mindenképp érdemes megkóstolni a frissen sütött helyi kenyeret, amit a „tendir” nevű kemencében sütnek ki: a kilapított a kenyértésztát a kemence falához tapasztják, majd egy hosszú, kampós végű piszkavassal szedik ki.

Leghíreseb fogásuk a plov, vagy más néven pilaf. Egy rizs alapú egytálétel, aminek nagyjából 40 regionális változatát ismerik. A rizst általában sáfránnyal, mazsolával, gesztenyével, szárított sárgabarackkal, gránátalmával és valamilyen húsfélével gazdagítják. Ennek egyik továbbfejlesztett verziója a shah plov, amikor a sáfrányos rizst egy vékony tésztába teszik, majd kisütik, ami így egy ropogós kérget képez körülötte.

Népszerű étel még a saj, ami az elkészítéséhez használt lapos serpenyőre utal, ezen sütnek ki zöldségeket (paradicsom, paprika, hagyma, padlizsán, krumpli) és húsokat, mellé kenyeret és mártogatós szószokat, illetve friss petrezselymet és koriandert tálalnak. Mindkét vidéki kiránduláson, amin részt vettem, ilyen ételt kaptunk.

Imádom a töltött tésztákat, az azerieknek is megvan a sajátjuk, ez pedig a gyurza, amit bárányhússal töltenek, és tejföllel tálalnak.

A legfinomabb, amit ettem itt, az a qutab, ez gyakorlatilag egy sós palacsinta, különböző töltelékekkel: van húsos, sajtos, zöldfűszeres, illetve sütőtökös verzió.

Ahol én ettem és elégedett voltam az étellel Bakuban, az a Dolma és a Qaynana, az utóbbiba vissza is tértem, annyira tetszett.

Szeretnék elmesélni egy nagyon kínos helyzetet is, amibe igazából saját tájékozatlanságom miatt kerültem. Nyilván nem ezek azok a sztorik, amiket reklámozni szoktam, ezt most azért írom le, hogy nehogy veletek is megtörténjen. A helyi idegenvezetőm javaslatára egyik este beültem egy helyi étterembe (Xezer), és miközben vártam a vacsorámra, diszkréten kifújtam az orromat. Ezután a szomszéd asztalnál ülő férfi valamit odaszólt a pincérnek, aki hozzám lépett, és kedvesen megkért, hogy a jövőben a hasonló műveleteket legyek szíves a mosdóban intézni. Konkrétan majdnem elsüllyedtem szégyenemben, hogy biztos valami alpári parasztnak tartanak. Aztán persze utána olvastam a témának, és az egyik angol nyelvű oldalon, ahol az azeri szokásokról írnak, meg is találtam, miszerint „semmilyen körülmények között ne fújjuk ki az orrunkat az asztalnál.” Szóval súlyosan megsértettem a helyi etikettet :O Ettől függetlenül ajánlom az éttermet, ha olcsón szeretnétek egyszerű, de autentikus ételeket kipróbálni.

Ami az italokat illeti, rengeteg teát isznak, a kávé kevéssé népszerű, ezért viszonylag drága is. Mivel én inkább kávés vagyok, szeretem felkutatni a jó kávés helyeket, ebből a Chaplin Coffee Shop lett a kedvencem.

Dél-Korea II: Busan és Jeju szigete

Busan, ami tudom, hogy magyarul Puszan, de valamiért képtelen vagyok ezt így leírni. (mint ahogy Jeonju is Csondzsu, de ez még kevésbé jön a számra…vagyis a billentyűzetemre).

Na ez az a város, amire érthetetlen okokból túl kevés időt szántam, ha újra végigcsinálnám ezt az utat, biztos, hogy átcsoportosítanék egy nappal többet ide. Nagyjából 24 órám volt megismerkedni Dél-Korea második legnagyobb városával, így érthető módon rengeteg dolog kimaradt.

Viszont amit sosem hagyok ki gyakorlatilag egyetlen városban sem, az a piac: a Jagalchi piac nem más, mit Dél-Korea legnagyobb halpiaca, ahol az árusok a földszinten árulják portékájukat, amit miután megvásároltunk, az emeleten található tucatnyi étterem valamelyikében akár el is készíttethetünk azon melegében. vagy pedig választhatunk fent az étlapról a számtalan friss tengeri étel közül. Én ezt a guszta kagyló válogatást próbáltam ki. A többi képet a piac melletti kis standoknál fotóztam, amik inkább fotótémát szolgáltattak, mintsem kóstolásra invitáltak volna.

A halpiac után Gamcheon Kulturális Falu felé vettem az irányt.

Itt történt velem egy kicsit ijesztő eset: Épp leszálltam a buszról, és elkezdtem fotózni, amikor odajött hozzám egy nagyjából korombelinek tűnő, első blikkre normálisnak látszó alak, én pedig gyanútlanul leálltam vele beszélgetni, de mivel elég hamar elkezdett elég tolakodó kérdéseket feltenni, és a kezembe tömött egy gyűrött papírgalacsint a telefonszámával, inkább elköszöntem és szaporáztam a lépteimet. Amikor hátranéztem, láttam, hogy követ. Nos, ez egy zegzugos, dimbes-dombos városrész, próbáltam cikázni az utcák között, hogy hátha nem látja, épp merre fordulok be, és lemarad.

Átfutott az agyamon, hogy kissé ironikus, hogy megjártam néhányat a világ legveszélyesebbnek kikiáltott országai közül Kolumbiától kezdve Dél-Afrikáig, és mégis egy ennyire rendezett, szabálykövető, biztonságos országban, mint Dél-Korea, fordul velem elő, hogy egy fura alak elől menekülök egy sikátoros negyedben. Egyébként valószínűleg ártalmatlan volt az illető, de azért mégse voltam teljesen nyugodt.

Szóval úgy tíz perc cikázás után lekopott az emberünk, na de ezt leszámítva Gamcheon nagyon tetszett. Az 1920-as években épült, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy a munkásosztályt a kikötőtől kicsit távolabb telepíti. A negyed kiterjedése és a lakosság folyamatosan nőtt, de végig a szegénység és a rossz életkörülmények jellemezték. Aztán 2009-ben a kulturális-és idegenforgalmi minisztérium indítványozására, diákok, művészek és a helyiek összefogásával a városrész újjászületett, és elnyerte mai formáját, mint Busan legszínesebb negyede. Színes házak, szobrok, érdekes installációk, apró kávézók, kézműves szuvenírboltok, instaspotok, és az ezekre vadászó turisták. Nagyon rámentek a Kis Herceg vonalra, több falfestmény, és egy szobor is van, ahová kígyózó sorban állnak a fotózkodni vágyók.

Mivel másnap délután indult a repülőm, délelőtt még gyorsan elugrottam a Jeoryeong tengerparti sétányhoz, ami egy három kilométer hosszú szakasz a part mentén, sajnos nem volt időm rá, hogy az egészet bejárjam, inkább csak arra volt elég ez a kis kitérő, hogy szép kilátással megnézzem a Namhang-hidat és a felhőkarcolókat.

Jeju szigete

Jeju szigetéről minden online fórum ódákat zengett, bár mikor megérkeztem Szöulba és beszélgettem róla más utazókkal, már felemásabb véleményekkel találkoztam. Már itt is többen mondták, hogy autóbérlés nélkül elég nehézkes közlekedni a szigeten és ezt csak alátámasztani tudom. Egyes buszok nagyon ritkán (van, hogy óránként) járnak, és nagyjából minden sarkon megállnak, így rengeteg időt elvesz az utazás. Felért-e a sziget a magas elvárásokhoz? Is-is.

Ami legjobban meglepett itt, az volt, hogy a képek alapján egy nagyon természetközeli szigetet képzeltem el, ahol csupán kisebb települések vannak, ezzel szemben rendesen be van építve az egész, Jeju város egy hatalmas metropolisz benyomását kelti, ahol végeláthatatlan ideig utazol a busszal, de a város csak nem akar véget érni.

A sziget déli oldalán található a másik nagyobb település, Seogwipo, itt szálltam meg két éjszakára, mivel a látnivalók nagy része innen könnyebben megközelíthető, majd a harmadik éjszakára áttettem székhelyemet a fővárosba, hogy a kiszámíthatatlan buszközlekedés miatt közelebb legyek a reptérhez, és kényelmesen elérjem a kora esti járatomat vissza Szöulba.

Maga a település kevés érdekességet tartogatott, bár estére találtam egy hangulatos kézműves sörözőt (Jeju Beer Fountain). Innen nem messze séta közben láttam egy éttermet, ami teljesen lesokkolt, ugyanis az ablakban kitett menün egy kutyahúsos leves szerepel. Másnap megkérdeztem erről egy helyit, hogy ugyan ez mennyire általános itt, és ő is ledöbbent, ugyanis szerinte a kutyahús fogyasztás illegális Dél-Korában.

Másnapra nagyon konkrét terveim voltak: meg akartam mászni Jeju (és egyben egész Dél-Korea) legmagasabb pontját, ez pedig a Hallasan (Halla-hegy) , egy kialudt tűzhányó, ami bár a maga 1950 méteres magasságával nyilván nem kiemelkedően óriási, de mindenképp megér egy túrát. Ötféle túraútvonal közül lehet választani, de ezek közül csak kettő, (Seongpanak és Gwaneumsa), ami teljesen a csúcsig visz, a másik három kilométerben és nehézségben is kevésbé megterhelő. A lenti ábrán láthatjátok a különböző túraútvonalakat.

Én mindenképp szerettem volna a csúcstámadást megejteni, így a Seongpanak útvonalat választottam, azért is, mert ezt tudtam helyi busszal a legkönnyebben megközelíteni. Mivel csak limitált számú embert engednek be naponta, ezért regisztrálni kell, és ki kell választani az idősávot, hogy mikor szeretnél indulni. Én a reggel 8 és 9 közti intervallumot jelöltem be, mivel csak oda 4 és fél órát írt a távra, és ki tudja hogyan tudok majd visszavergődni a buszokkal, ezért jobb időben menni. Az túraösvény elején rendesen ellenőrizték is a regisztrációt.

Sajnos az időjárással eléggé befürödtem. A túra eleje fák alatt, erdei ösvényeken vezetett, itt még annyira nem zavart a szemerkélő eső, azonban hamarosan szakadni kezdett, pont akkor, amikor kiértem az emelkedős, sziklás placcra. Esőkabát természetesen nem volt nálam, mert hát minek az. Süvítő szélben, de felértem a csúcsra, bár sok köszönet nem volt benne. Élvezném a kilátást, amikor rám szól valaki, hogy álljak arrébb, mert belelógok a fényképébe. Arrébb állok, erre most valaki más szólt rám, hogy most az ő fényképébe lógok bele. Csak ez a kis szerencsétlen ázott veréb szelfi készült rólam itt. Azt terveztem, hogy a másik útvonalon megyek le, mivel azonban onnan a buszközlekedés neccesebb lett volna vissza a szállásra, illetve nem tudtam, hogy ott mennyire van fedett rész (ezen legalább az útvonal fele fák alatt megy), inkább csúcssebességre kapcsolva a már bejárt ösvényen mentem vissza.

Az ösvény felénél egyébként volt egy kis pihenő, ahová be lehetett húzódni az eső elől: itt elfogyasztottam a kis snackjeimet, csokit, mogyorót és hasonlókat, miközben a helyiek mind forró vízzel teli termosszal felszerelkezve készítették maguknak az instant levesüket, amit szétázva, átfagyva nagyon irigyeltem tőlük.

Este körbejártam a helyi kajás piacot, az Olle Marketet. Itt szereztem be a hazaszállítandó szuveníreket: rengeteg helyi édességet 😊 Jeju fő terményei a földimogyoró és a mandarin a legtöbb helyi sütiben is ez van, ez a mogyorós kis golyó volt a legfinomabb….felfedeztem a street food kínálatot is, be is álltam oda, ahol a legkígyózóbb volt a sor, ahol ezt a rizstekercset sütötték: Jeju specialitása a fekete sertés, a rizs vékony sertésszeletekkel van beborítva, majd bepanírozva és kisütve. Több változat volt, attól függően, hogy mi van a rizses részben, kimchi, polip, kagyló…én a polipos verziót próbáltam, ha erre jártok, ne hagyjátok ki! Másnap este is a piacon mászkáltam, ezúttal 3 különböző ízesítésű fekete sertés falatkára csaptam le. Szóval két verzióban is kipróbáltam a helyi malacfajtát, de nem éreztem annyira másnak/különlegesnek az ízét a hagyományos sertéséhez képest.

Másnap a Seogwipohoz közeli látnivalókat jártam be. Két vízesés is van, amit akár gyalogosan is elérhetünk innen: az egyik a Jeongbang vízesés, ami az egyetlen Dél-Koreában, ami egyenesen az óceánba ömlik. A helyi legenda szerint egy szent sárkány élt a vízesés alatt, akinek a szelleme beleköltözött a vízbe, ami így képes meggyógyítani a betegségeket és esőt hozni a száraz évszakban. Érdemes tenni itt egy sétát, a vízesés, a buja növényzet és a méltóságteljes sziklaszirteket csapkodó óceán valóban lenyűgöző látvány. Innen tovább indultam a környék másik nevezetességéhez, a Cheonjiyeon vízeséshez. A bejárattól egy szép, rendezett parkon keresztül vezet egy pár perces, könnyű séta a vízeséshez. Semmi rendkívüli, de ha erre jártok, egy látogatást megér a hely.

Innen nagyjából 1 óra alatt értem el a következő helyhez, az Oedolgae sziklához. Az ide vezető túraútvonalat az óceánparton mindenképp érdemes bejárni. Oedolgae jelentése „Magányos szikla”, elég egyértelmű, miért választották neki ezt a nevet. Közvetlenül a part mellett található ez a nagyjából 20 méter magas, az óceánból kiemelkedő sziklatömb, amely nagyjából másfél millió évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus tevékenység által, majd az évek alatt az óceán formálta olyanná, ahogy most látjuk.

Este átbuszoztam Jeju City-be, és elfoglaltam a szállásomat egy aranyos kis hostelben. Elindultam felfedezni a környéket, illetve tervben volt, hogy valami ennivaló után nézek, de igazából nem voltam a legjobb kedvemben, a magány kicsit mélyebben kúszott a lelkembe a szokásosnál. Az előző napokban a seogwipo-i hostelben nem igazán sikerült szocializálódni senkivel. Már majdnem úgy voltam vele, hogy inkább visszamegyek a szállásra, amikor összefutottam az utcán Eve-vel, egy ír lánnyal, akivel még Szöulban találkoztam az ottani hostelben. Kiderült, hogy itt nem csak ugyanabban a hostelben vagyunk, de ugyanabban a szobában is! Épp útbaigazítást kért pár sráctól, hogy merre érdemes itt enni, akik a helyi piacot ajánlották, azon belül is azt a standot, ahol homárt sütnek. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis ott kígyózott a legjobban a sor. De a sorbaállás sem telt unalmasan, ugyanis a fiúk táncolva sütögették a homárokat, és néha a grillen heverő állatkákat is megtáncoltatták. Kimentünk a parkba, leültünk egy padra és az élet nagy dolgairól beszélgettünk, amire annyira szüksége volt a lelkemnek, mint egy falat kenyérre.

Az utolsó napom következett Jeju-n, reggel korán el kellett indulnom, ugyanis hosszú buszút várt rám, nagyjából 40 helyen állt meg a busz mire megérkeztem: a sziget legkeletibb részébe tartottam, Seongsan Ilchulbong-hoz, aminek jelentése annyit tesz „Napfelkelte Csúcs.” Ez egy tufakúp, amely nagyjából ötezer évvel ezelőtt keletkezett a hidrovulkanikus kitörések során, ma az Unesco Világörökség része. Van egy nagyon látványos tál alakú krátere, jobban látszik a levegőből készült képeken, mint így közelről, de a környezet így is pazar, a sötétszürke sziklák és élénkzöld növényzet elegyével.

Itt is összefutottam ismerőssel, egy holland lánnyal, amint még Jeonju-i hostelből ismerem. Miután bejártuk kráter környékét, szerettük volna megnézni a jejui női búvárokat – haenyeonak hívják őket, kagylókat, tengeri sünöket gyűjtenek a víz alatt, nagyjából 10 méter mélyre merülnek le, palack nélkül, és akár percekig lent vannak. Ez az egyik olyan hely a szigeten, ahol meg lehetett volna figyelni ezt a régi tradíciót, de amikor mi jártunk itt, sajnos pont nem voltak kint.

Utána elmentünk megkóstolni az egyik helyi specialitást egy közeli, apró helyre. Jeonbok-juk, azzal abalone kagylós rizskása. Hát, egyszer oké volt megkóstolni, de elég ízetlen egy étel, szerencsére az asztalon volt egy nagy csupor szárított hínár, azzal rendesen megtoltam, így már élvezhetőbb lett.

Ezután úgy döntöttünk, felfedezzük a sziget északi részén fekvő egyik tengerpartot, mivel az előző napokkal ellentétben végre csodás időnk volt.  Szintén hosszú és nehézkes buszozás következett, amíg elértünk a sziget északi részén található Woljeongri-partot. Azért ne egy karibi, pálmafás tengerpartot képzeljetek el, habár a part homokos és szép, sajnos mire ide értünk, elromlott az idő, úgyhogy nem nagyon tudtuk élvezni. Kár érte, mert ez lett volna az egyetlen tengerpartozás ezen az utazáson. (ha már Busanban az időhiány miatt ez kimaradt.) Innen elég gyorsan vissza kellett indulnom a fővárosba. Vicces, hogy itt a buszon pont azon elmélkedtem, hogy vajon vannak-e rajtam kívül magyarok itt a szigeten, mire pont ebben a pillanatban szállt fel egy magyar pár a buszra és ült le mögém 😀

Visszaérve a fővárosba még kimentem az óceánparti sétányra. Mivel innen már nagyon közel van a reptér, aki szereti nézegetni a felszálló repülőket (mint én) az elidőzhet itt egy kicsit.

Szóval ez volt Jeju… sok leírás kicsit túlidealizálta ezt a szigetet, azért nem annyira földi paradicsom, mint amilyennek beállították, sokkal jobban be van építve, de a természeti látványosságok valóban egyedülállóak, és bár nem volt annyira vadregényes, mint amilyenre számítottam, azért sikerült jókat túrázni, és a nagyvárosok nyüzsgő forgataga után jól esett itt a feltöltődés.

Dél – Korea, I.rész: Szöul és Jeonju – szodzsu, matcha, hanbok és a többiek

Még júniusban volt lehetőségem 10 napot eltölteni ebben a különleges országban…a legemlékezetesebb pillanatok? Hanbokban andalogtam a hanokok között, megmásztam az ország legmagasabb pontját a szakadó esőben, észak-koreai földműveseket kukkoltam távcsővel, talponállókban falatoztam a helyiekkel, csípős tésztalevest ettem reggelire, szodzsut ittam sörrel, egy fura alak elől menekültem Busan zegzugos, színes sikátoraiban, kicsit túltoltam a matchát, meginterjúvolt egy helyi Youtuber.  A részletekért olvass tovább 🙂

Szöul

Szöulban kezdtem meg utazásom, ahol egy kicsi, barátságos hostelt választottambázisnak a Hongdae negyedben, ami a reptértől viszonylag egyszerűen megközelíthető. Bevallom, a hostelnek a neve tetszett meg (Time Travellers Hostel), és mint hardcore Vissza a jövőbe rajongó nem bírtam ki, hogyha már találtam egy ilyen nevű helyet, akkor ne itt szálljak meg. Bár az időben végül nem utaztunk, a pusztán térbeli utazás is elvitt oda, ahová el kellett jutnom.

Egy kisebb hostelben általában könnyebb ismerkedni, már első este sikerült egy kisebb társasággal összeverődni és felfedezni egy közeli levesezőt. Itt rögtön megismertettek a szodzsuval, a helyi rizspálinkával is, amit a helyiek sörrel keverve isznak. Izgalmas kombó, de meglepően finom! Később még bőven volt alkalmam tesztelni más helyeken is 🙂

De itt levesből sosem elég: első reggelemen a hostel kedves tulaja csípős tésztalevessel kedveskedett, hogy ütősen induljon a reggel.

Négy napot töltöttem el Szöulban, ez nagyjából elegendő, hogy bejárjuk a főbb látványosságokat. A városban a közlekedés egyszerű, bár a Google Maps itt nem működik, hanem egy helyi applikáció (Naver) kell hozzá, hogy elnavigáljunk. A tömegközlekedéshez feltöltőkártyát bármelyik 7-11 egységben tudunk venni, ami utána nem csak Szöulban, hanem az egész országban jó!

Evés-ivás

Aki ismer, az tudja, hogy utazásaim során eléggé kajaközpontú vagyok, és sosem maradhatnak ki nálam a helyi piacok és street food árusító helyek. Nos, itt eléggé el voltam kényeztetve: kezdtem a Namdaemun piaccal, ami a város legnagyobb piaca, ahol inkább a ruháké a főszerep (de amúgy mindent is árulnak), de azért éhes sem maradtam, természetesen itt is van kajás szekció és beülős helyek is. Itt próbáltam először a kimpabot, ami olyasmi, mint a sushi, de nyers hal helyett zöldségekkel és tojással töltött, de van sonkás és főtt tonhalas verzó is. De az igazi street food lelőhely a Gwangjang piac. Itt lett volna lehetőség kipróbálni a híres-hírhedt helyi fogást, a sannakji-t, ami gyakorlatilag nyers polip apró darabokra vágva, aminek a kis csápjai még mozognak. Bár elég bevállalósnak tartom magam, a skorpió Thaiföldön vagy a tarantulla Kambodzsában nem okozott különösebb megpróbáltatást, ezt most kihagytam, azt hiszem a tűréshatárom ott van, hogy lehetőleg ne mozogjon az étel, amit eszek. Szóval inkább a helyi töltött tésztabatyut, a mandut teszteltem. Ezek a piacok főleg napközben vannak nyitva, de nyilván este is streetfoodra éhesen kóvályogtam a városban, így célba vettem a Myeong Dong éjszakai piacot, ahol két hosszú utcán végig sorakoztak a kajás standok. Ne hagyjátok ki a szezámos fagyit! És amit biztos,hogy minden piacon, utcasarkon megtalálunk (én a vasútállomás talponállójában fogyasztottam el reggelire) az a tteokbokki, ami egy rizstésztából készült nudli, rajta csilikrém.

Amit imádtam Koreában, hogy itt kiélhettem a matcha iránti áhítatomat. Kávézás téren itt nem annyira az espresso és társai hódítanak (bár találtam nagyon jó specialty coffee shopokat – ha Hongade környékén jártok, és jó kávét szeretnétek inni, a One of C nevű helyet csekkoljátok), hanem inkább az americano és a jeges kávé, szóval minél vizesebb és jegesebb, és minél kevésbé hasonlít az igazi kávéra, annál jobban szeretik. 😀 Szóval ezeket nem próbáltam, viszont mindenhol lehet matcha lattét inni – és ebből nem spórolják ki a matchát, úgyhogy napi szinten lecsúszott egy, ha nem kettő.  Láncok közül a Paik’s nevűt ajánlom. Bele lehet futni igazi ínyencségekbe is, az egyik helyen édesburgonyás lattét ittam, ami lila színű volt, és tényleg édesburi íze volt 😀

Látnivalók

Az egyik legszebb negyed a Bukchon Hanok falu: a hanokok tradicionális koreai házak, igazi kontraszt a modern metropolisz közepén, szinte város a városban. A városrész története a Csoszon-korba nyúlik vissza, akik a késő 14. századtól 1897-ig uralkodtak. A történelmi épületek, amiket arisztokraták és a királyi család tagjai lakták, tükrözik a kor építészeti stílusát. Az épületeket a 30-as évektől kezdve felújították modernebb, tartósabb építőanyagokból, de a lehető legjobban megőrizve az eredeti arculatukat. Már itt, az első nap beleszerettem a hanbokokba, a helyi ruhákba, amiről később még ejtek pár szót.

Szöulban öt királyi palota található, ebből a két legszebb a Buchon Hanok falut öleli körbe: számomra a legszebb a Gyengbokgung palota volt, ez volt a legelső, 14.század végén épült, majd 20 évvel később épült a következő évszázadokban legjelentősebb, és a napjainkig legjobb állapotban megmaradt Changdeokgung ma UNESCO világörökségi helyszín. Mindkét palota ingyenesen látogatható, Changdeokgunghoz tartozik egy kert is (Titkos Kert), ezt jegy ellenében, helyi idegenvezetővel tudjuk meglátogatni.  Mivel a környéken több helyen is lehet bérelni hanbokot, rengetegen jönnek ide fotózkodni, én itt még nem is gondoltam erre a lehetőségre (de később megtaláltam a tökéletes helyszínt 🙂

Innen nem messze találjunk az Insa-Dong negyedet, az azonos nevű utca nappal és este is nyüzsgő, tele kozmetikai üzletekkel, kézműves boltokkal, művészeti galériákkal. Gyönyörű kendőket és egyedi hanbokokat is be lehet itt szerezni, mondjuk az árukat nem néztem 🙂 Van néhány installáció számomra ismeretlen rajzfilmes (?) karakterekkel, de őszintén szólva nekem nem mondott sokat. Ha letérünk az egyik kis mellékutcába, már egy másfajta utcakép fogad minket, csendes utcák, hagyományos stílusú házak, belső kerttel rendelkező tradicionális teaházakkal és éttermekkel, ahol elvonulhatunk kicsit a világ és a szomszédos bevásárló utca forgataga elől.

A közelben található a Jogyesa buddhista templom. Nem vagyok az a fajta, aki egy utazás alkalmával az összes létező templomot / mecsetet felkeresi, ha ti is csak egybe mennétek el, az legyen ez! Nem tudom megmagyarázni, de magával ragadott a hangulata, épp egy zenei fesztivál volt, amikor ott jártam, a templom körül végig lámpások. Bent egy hatalmas Buddha szobor, az egész nagyon meghitt, hosszú ideig csak ültem itt, és annyira zenbe kerültem, hogy fotót nem is csináltam bent. A kijáratnál odafutott hozzám egy helyi bácsi, aki egy koreás kitűzőt nyomott a kezembe, „Welcome to Korea” felkiáltással, és sok szerencsét kívánt az életemhez. Ez már az utolsó napomon volt, a hazaindulás előtt pár órával, úgyhogy a welcome az már inkább goodbye, de milyen jó, hogy pont ezt a templomot választottam az utam utolsó állomásának. Az ilyen véletlenszerű kedvességek, egy mosoly, egy pillantás, ezek adják számomra az utazás sava-borsát.

Utolsó napomon tettem egy sétát Gangnam negyedben is, ezért már bő fél órát kellett metrózni. Igazi hi-tech városrész, itt található a Samsung székháza is, és szobrot is emeltek a híres dal tiszteletére. A vásárláson (én egy óriási kozmetikai boltba szabadultam be) és a felhőkarcolók bámulásán kívül mást nem nagyon lehet itt csinálni, de egy sétát azért megér.

Tettem egy sétát a Namsan Parkban is, ahol több túraútvonal vezet fel a hegytetőn álló N Seoul Toronyhoz, aki nem szeret annyit mászkálni, felvonóval is feljuthat. A toronyból 360 fokos szögben láthatunk rá a városra, de a környező park is megéri a felfedezést, mert ott is számos kilátópontot találunk.

Éjszakai élet

Esténként főleg a szállás közelében lévő Hongdae streeten és annak környékén mozogtam, ami a szöüli éjszakai élet egyik ütőere: barbecue éttermek, bárok, szórakozóhelyek, az összes hely folyamatosan fullon, az utcán késő éjszakáig hömpölygő tömeg, a rengeteg vendéglátóhely és üzlet mellett még néhány tenyérjós és asztrológus is itt próbálja megkeresni a betevőt.

Alapvetően zárkózott embereknek gondoltam a koreaiakat, de amikor egyedül sétáltam, többen is odajöttek, hogy „legyünk barátok”, ahogy ők fogalmaztak, és vegyünk fel egymást ismerősnek a Kakao appon (ami elvileg a helyi Messenger / Instagram), vagy igyünk meg együtt egy sört. Igazából szívesen beszélgettem volna velük, mert érdekel a helyi kultúra, de mindenki csak minimális szinten tudott angolul, így nagyon-nagyon udvariasan búcsút vettünk egymástól.
Ugyanígy a Hongdae streeten korzóztam, első estéim egyikén, amikor leszólított egy helyi Youtuber, hogy mi volt számomra a legnagyobb kultúrsokk Koreában. Hirtelen az jutott eszembe, hogy rengeteg étterembe nem tudsz beülni egyedül, mert az adagok úgy vannak méretezve, hogy azon több ember osztozzon, és nincs olyan opció, hogy te egy főre szeretnél rendelni.

A koreai barbeque is pont ilyen, amit nagyon szerettem volna kipróbálni. De szerencsére a sors megsegített, mert éppen amikor azon gondolkodtam, hogy kit tudnék elhívni a hostelből, a közös helységben az asztalon már kint volt egy cetli, amire már gyűjtötték a jelentkezőket az esti barbequezáshoz 🙂 Így egy csodás társasággal élhettem át ezt az élményt. Ahogy a lenti videón is látszik, egy asztalba épített grillen kell megsütni az ételt. Csak a húst kell külön kirendelni, az extrák (gomba, zöldségek, virsli, rizstészta nudli) egy büféasztalról korlátlanul szedhető. Miután minden megsült, egy salátalevélbe kell csomagolni a dolgokat, mint egy kis tekercs, mehet bele egy kis csípős szósz, és voilá.

A vacsi után felfedeztük, hogy mit tudnak a környék szórakozóhelyei….részleteket inkább nem írok, csak annyit, hogy a koreaiak sokkal durvábban buliznak, mint mi európaiak, valószínűleg ilyenkor tudják igazán elengedni magukat és minden gátlás lehullik….

Ami egy számomra szokatlan, de nagyon aranyos helyi dolog, azok a fotófülkék, tele van velük a város. Igazából több fotókabin egy helységben, ahol választhatunk különböző vicces kiegészítőket a koronától a nyuszifülig, baráti társaságok pár kör szodzsu után előszeretettel vetik be magukat néhány vállalhatatlan közös fotóra, mi is így tettünk újdonsült hosteles barátaimmal….

DMZ

Már évek óta nagyon érdekel Észak-Korea: hogyan lehetséges, hogy 2023-ban létezhet egy ilyen ország, hogyan maradhat fent ez a fajta diktatúra, hogy élnek ott az emberek hosszú évtizedek óta, hogyan menekülnek el és kezdenek új életet délen, milyen nehézségeket élnek át a beilleszkedés során. Rengeteg könyvet olvasok a témában, főleg olyanoktól, akik sikeresen megszöktek, és leírták az ottani mindennapokat. Bár rendkívül érdekel a törtéleme ezen része, etikai okokból nem szeretnék Észak-Koreába utazni, így a két Korea között húzódó demilitarizált övezet a legközelebbi pont, ameddig juthatok.

Egy napos túrára fizettem be Szöulból, máshogy tudtommal nem is lehet ide eljutni: vinnünk kell az útlevelünket, a területre belépéskor rendkívül fiatal dél-korei katonák szállnak fel a buszra, hogy ellenőrizzék iratainkat. A demilitarizált övezet egy 4 km széles és 250 kilométer hosszú fegyvermentes sáv a két ország határán, amit a koreai háború lezárását követően hoztak létre 1953-ban.

Első megálló az Imjingak Park volt, amit a szétválasztott koreai családok tiszteletére létesítettek. Itt van egy érdekes kis üzlet, ahol észak-koreai pénzt lehet vásárolni (az idegenvezetőnk szerint korábban alkoholos italokat és más északi termékeket is árultak itt, de ellátási problémába ütköztek). Ezt nem lehetett kihagyni, itt be is szereztem egy bankót, amin Kim Ir-Szen fiatalkori arcképe virít.

Az északaiak több alagutat is ástak a DMZ alatt, hogy átjussanak délre, és meglepetésszerűen megtámadják a délieket. 1974 óta 4 ilyen alagutat fedeztek fel, a túrán a 3.számút volt lehetőség meglátogatni. Az alagút 1635 méter hosszú, ebből egy 265 méteres szakaszt járhatunk be, a többi le van zárva, nehogy az északiak újra próbálkozzanak. Kapunk hozzá bukósisakot is, egyes részein nagyon szűkös a járás, klausztrofóbiásoknak nem ajánlanám.

A legérdekesebb momentum, amikor a kilátópontról távcsövekkel kémlelhetjük Észak-Koreát. A határhoz közel építették fel az északiak Kijongdongot, amit ők Béke Falunak hívnak, de igazából csak egy propaganda falu, és ha jobban megfigyeljük, a túl szépnek tűnő házakon nincs üveg az ablakokon, bár állítólag éjszaka ki szokták világítani, hogy úgy tűnjön, mintha laknának ott. Amit még láthatunk,ha a szomszédba kémlelünk, egy irreálisan magas észak-korei zászló, egy katonai kilátópont (ahol most épp nem láttunk katonákat), illetve egy kicsit messzebb fekvő valódi város, Kaesong, ahol már láthatunk embereket jönni-menni, illetve a földeken is láttunk munkásokat tevékenykedni. Iszonyú érdekes, ugyanakkor kicsit visszás érzés volt idegen embereket figyelni távcsővel, akiket csupán azért nézünk, mert egy olyan elzárt országban élnek, aminek a mindennapjaiba nem nyerhetünk bepillantást és az ott élőkkel sem találkozhatunk.

A demilitarizált övezet déli oldalán van egy falu, Taesung, ahol nagyjából 200 ember lakik, az eredetileg itt lakók leszármazottjai. A lakók többsége rizstermesztésből él, akiket katonák kísérnek ki a földekre dolgozni, éjszaka kijárási tilalom van, cserébe a limitált lehetőségekért, adómentességben részesülnek.

Összességében nagyon érdekes kirándulás volt, inkább a hely történelmi jelentősége, mint maga a látvány miatt, emiatt mindenképp érdemes meglátogatni, bár a rengeteg szuvenírbolt és a nap végére kötelezően beillesztett vásárlós megálló kicsit illúzióromboló.

Jeonju

Nagyjából egy teljes nap jutott a városra (amibe az is közrejátszott, hogy végre ki tudtam pihenni az öt napja görgetett alváshiányomat), de igazából nem volt hiányérzetem. Apró megállónak szántam ezt a várost Szöul és Busan között, és igazából két dolog miatt jöttem ide: ezek pedig Hanok városrész és a Bibimbap.

Amint lecuccoltam a szálláson és kicsit magamhoz tértem az utazásból, nekiindultam a városnak és a hanok falu felé vettem az irányt. Nagyjából 800 hagyományos koreai ház található ebben a negyedben, egy részük vendégházként, teaházként, üzletként funkcionál. Itt sétálni kicsit olyan, mintha egy mesevilágba csöppennénk: a hangulatos utcácskákon a már fentebb említett hagyományos korei ruhába, hanbokba öltözött helyiek és turisták andalognak.

Érdekelnek a különböző nemzetek tradicionális viseletei, elsősorban megfigyelni a helyieken, de amennyiben van rá lehetőség, fel is próbálni. Már Szöulban is nagyon tetszett, hogy a palotáknál és a Hanok faluban is nagyon sokan, helyiek és külföldi turisták egyaránt, ezekben a ruhákban sétálgattak. Persze főleg nők, de azért aranyos volt látni néhány bevállalósabb nyugati pasit is, főleg ezzel a vicces, hosszúkás kalapban 😀 Így eldöntöttem, hogy ha már úgyis megyek Jeonjuba, és itt van az ország egyik legnagyobb hanok városrésze, akkor miért is ne pont itt korzózzak én is egy csodaszép hanbokban. Ezt az öltözet nagyjából 100 évvel ezelőttig a mindennapok része volt, ma már inkább csak különleges alkalmakkor viselik.  

Én egy gyönyörű lila szoknyás darabot választottam, adtak hozzá kis retikült is, illetve a hajamat is megcsinálták. Két órára szólt a bérlés, addig a kis utcákon sétálgattam, begyűjtve rengeteg dicséretet és kedves mosolyt a helyiektől. Egy helyi lányról épp fotósorozatot készítettek szintén hagyományos ruhába öltözött helyi srácok, akik nagyon megörültek nekem és a csodás outfitemnek, úgyhogy néhány közös képet is lőttünk.

Este a szállásadó bácsitól kértem tanácsot, hogy merre tudnék egy finom bibimbapot enni a környéken, ami mint kiderült, nem volt olyan egyszerű, mivel már elég késő volt, és valamiért ezek a kajáldák viszonylag korán zártak. Aztán mégis találtunk egyet a hosteltől nem messze (a neve csak koreaiul van meg, úgyhoyg nem tudom ide leírni), ami tényleg nem okozott csalódást.

A bibimbap (aminek a jelentése kevert rizs) híres dél-korei étel, ami Jeonju-ból származik, és bár több változata van országszerte, az itteni a verzió a legelterjedtebb és legismertebb.  Miből is áll ez az étel? Egy tálban kihoznak nekünk főtt rizst, rajta fűszeres darált marhahús, pirított zöldségek és chili paszta. Ezeket az összetevőket jól össze kell keverni (ahogy az étel neve is sejteti) fogyasztás előtt, amit én biztos pocsékul csináltam, ugyanis egy helyi nő odajött, fogott egy kanalat, és jól összekeverte nekem 😀

Este még volt egy köröm a  buszállomásra, hogy megvegyem a másnapi továbbutazáshoz a jegyem, ugyanis kiderült, hogy Dél-Koreában az online buszjegyvásárlás meglehetősen körülményes: kizárólag helyi telefonszámmal és helyi bankkártyával tudsz fizetni, ilyesmivel idáig egyetlen országban sem találkoztam.

A reggelt úgy terveztem, hogy kényelmesen felkelek, megreggelizem, összepakolok, és kibuszozok a buszállomásra. Na hát ebből az lett, hogy annyira élveztem ezt a horkolásmentes szobát, hogy az ébresztőt egy laza mozdulattal kinyomtam, és 9 körül tértem magamhoz, a buszom pedig 10-kor indult, és még össze se voltam pakolva. Kicsit kapkodós, pánikolós reggel sikeredett belőle, majd miután a cuccaim felét majdnem otthagytam a szálláson, és egy hetedik érzéktől vezérelve visszarohantam értük, végül elértem a buszom és megérkeztem Busanba.

A busani és jejui kalandokról a következő bejegyzésben mesélek.