Busan, ami tudom, hogy magyarul Puszan, de valamiért képtelen vagyok ezt így leírni. (mint ahogy Jeonju is Csondzsu, de ez még kevésbé jön a számra…vagyis a billentyűzetemre).

Na ez az a város, amire érthetetlen okokból túl kevés időt szántam, ha újra végigcsinálnám ezt az utat, biztos, hogy átcsoportosítanék egy nappal többet ide. Nagyjából 24 órám volt megismerkedni Dél-Korea második legnagyobb városával, így érthető módon rengeteg dolog kimaradt.

Viszont amit sosem hagyok ki gyakorlatilag egyetlen városban sem, az a piac: a Jagalchi piac nem más, mit Dél-Korea legnagyobb halpiaca, ahol az árusok a földszinten árulják portékájukat, amit miután megvásároltunk, az emeleten található tucatnyi étterem valamelyikében akár el is készíttethetünk azon melegében. vagy pedig választhatunk fent az étlapról a számtalan friss tengeri étel közül. Én ezt a guszta kagyló válogatást próbáltam ki. A többi képet a piac melletti kis standoknál fotóztam, amik inkább fotótémát szolgáltattak, mintsem kóstolásra invitáltak volna.

A halpiac után Gamcheon Kulturális Falu felé vettem az irányt.

Itt történt velem egy kicsit ijesztő eset: Épp leszálltam a buszról, és elkezdtem fotózni, amikor odajött hozzám egy nagyjából korombelinek tűnő, első blikkre normálisnak látszó alak, én pedig gyanútlanul leálltam vele beszélgetni, de mivel elég hamar elkezdett elég tolakodó kérdéseket feltenni, és a kezembe tömött egy gyűrött papírgalacsint a telefonszámával, inkább elköszöntem és szaporáztam a lépteimet. Amikor hátranéztem, láttam, hogy követ. Nos, ez egy zegzugos, dimbes-dombos városrész, próbáltam cikázni az utcák között, hogy hátha nem látja, épp merre fordulok be, és lemarad.

Átfutott az agyamon, hogy kissé ironikus, hogy megjártam néhányat a világ legveszélyesebbnek kikiáltott országai közül Kolumbiától kezdve Dél-Afrikáig, és mégis egy ennyire rendezett, szabálykövető, biztonságos országban, mint Dél-Korea, fordul velem elő, hogy egy fura alak elől menekülök egy sikátoros negyedben. Egyébként valószínűleg ártalmatlan volt az illető, de azért mégse voltam teljesen nyugodt.

Szóval úgy tíz perc cikázás után lekopott az emberünk, na de ezt leszámítva Gamcheon nagyon tetszett. Az 1920-as években épült, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy a munkásosztályt a kikötőtől kicsit távolabb telepíti. A negyed kiterjedése és a lakosság folyamatosan nőtt, de végig a szegénység és a rossz életkörülmények jellemezték. Aztán 2009-ben a kulturális-és idegenforgalmi minisztérium indítványozására, diákok, művészek és a helyiek összefogásával a városrész újjászületett, és elnyerte mai formáját, mint Busan legszínesebb negyede. Színes házak, szobrok, érdekes installációk, apró kávézók, kézműves szuvenírboltok, instaspotok, és az ezekre vadászó turisták. Nagyon rámentek a Kis Herceg vonalra, több falfestmény, és egy szobor is van, ahová kígyózó sorban állnak a fotózkodni vágyók.

Mivel másnap délután indult a repülőm, délelőtt még gyorsan elugrottam a Jeoryeong tengerparti sétányhoz, ami egy három kilométer hosszú szakasz a part mentén, sajnos nem volt időm rá, hogy az egészet bejárjam, inkább csak arra volt elég ez a kis kitérő, hogy szép kilátással megnézzem a Namhang-hidat és a felhőkarcolókat.

Jeju szigete

Jeju szigetéről minden online fórum ódákat zengett, bár mikor megérkeztem Szöulba és beszélgettem róla más utazókkal, már felemásabb véleményekkel találkoztam. Már itt is többen mondták, hogy autóbérlés nélkül elég nehézkes közlekedni a szigeten és ezt csak alátámasztani tudom. Egyes buszok nagyon ritkán (van, hogy óránként) járnak, és nagyjából minden sarkon megállnak, így rengeteg időt elvesz az utazás. Felért-e a sziget a magas elvárásokhoz? Is-is.

Ami legjobban meglepett itt, az volt, hogy a képek alapján egy nagyon természetközeli szigetet képzeltem el, ahol csupán kisebb települések vannak, ezzel szemben rendesen be van építve az egész, Jeju város egy hatalmas metropolisz benyomását kelti, ahol végeláthatatlan ideig utazol a busszal, de a város csak nem akar véget érni.

A sziget déli oldalán található a másik nagyobb település, Seogwipo, itt szálltam meg két éjszakára, mivel a látnivalók nagy része innen könnyebben megközelíthető, majd a harmadik éjszakára áttettem székhelyemet a fővárosba, hogy a kiszámíthatatlan buszközlekedés miatt közelebb legyek a reptérhez, és kényelmesen elérjem a kora esti járatomat vissza Szöulba.

Maga a település kevés érdekességet tartogatott, bár estére találtam egy hangulatos kézműves sörözőt (Jeju Beer Fountain). Innen nem messze séta közben láttam egy éttermet, ami teljesen lesokkolt, ugyanis az ablakban kitett menün egy kutyahúsos leves szerepel. Másnap megkérdeztem erről egy helyit, hogy ugyan ez mennyire általános itt, és ő is ledöbbent, ugyanis szerinte a kutyahús fogyasztás illegális Dél-Korában.

Másnapra nagyon konkrét terveim voltak: meg akartam mászni Jeju (és egyben egész Dél-Korea) legmagasabb pontját, ez pedig a Hallasan (Halla-hegy) , egy kialudt tűzhányó, ami bár a maga 1950 méteres magasságával nyilván nem kiemelkedően óriási, de mindenképp megér egy túrát. Ötféle túraútvonal közül lehet választani, de ezek közül csak kettő, (Seongpanak és Gwaneumsa), ami teljesen a csúcsig visz, a másik három kilométerben és nehézségben is kevésbé megterhelő. A lenti ábrán láthatjátok a különböző túraútvonalakat.

Én mindenképp szerettem volna a csúcstámadást megejteni, így a Seongpanak útvonalat választottam, azért is, mert ezt tudtam helyi busszal a legkönnyebben megközelíteni. Mivel csak limitált számú embert engednek be naponta, ezért regisztrálni kell, és ki kell választani az idősávot, hogy mikor szeretnél indulni. Én a reggel 8 és 9 közti intervallumot jelöltem be, mivel csak oda 4 és fél órát írt a távra, és ki tudja hogyan tudok majd visszavergődni a buszokkal, ezért jobb időben menni. Az túraösvény elején rendesen ellenőrizték is a regisztrációt.

Sajnos az időjárással eléggé befürödtem. A túra eleje fák alatt, erdei ösvényeken vezetett, itt még annyira nem zavart a szemerkélő eső, azonban hamarosan szakadni kezdett, pont akkor, amikor kiértem az emelkedős, sziklás placcra. Esőkabát természetesen nem volt nálam, mert hát minek az. Süvítő szélben, de felértem a csúcsra, bár sok köszönet nem volt benne. Élvezném a kilátást, amikor rám szól valaki, hogy álljak arrébb, mert belelógok a fényképébe. Arrébb állok, erre most valaki más szólt rám, hogy most az ő fényképébe lógok bele. Csak ez a kis szerencsétlen ázott veréb szelfi készült rólam itt. Azt terveztem, hogy a másik útvonalon megyek le, mivel azonban onnan a buszközlekedés neccesebb lett volna vissza a szállásra, illetve nem tudtam, hogy ott mennyire van fedett rész (ezen legalább az útvonal fele fák alatt megy), inkább csúcssebességre kapcsolva a már bejárt ösvényen mentem vissza.

Az ösvény felénél egyébként volt egy kis pihenő, ahová be lehetett húzódni az eső elől: itt elfogyasztottam a kis snackjeimet, csokit, mogyorót és hasonlókat, miközben a helyiek mind forró vízzel teli termosszal felszerelkezve készítették maguknak az instant levesüket, amit szétázva, átfagyva nagyon irigyeltem tőlük.

Este körbejártam a helyi kajás piacot, az Olle Marketet. Itt szereztem be a hazaszállítandó szuveníreket: rengeteg helyi édességet 😊 Jeju fő terményei a földimogyoró és a mandarin a legtöbb helyi sütiben is ez van, ez a mogyorós kis golyó volt a legfinomabb….felfedeztem a street food kínálatot is, be is álltam oda, ahol a legkígyózóbb volt a sor, ahol ezt a rizstekercset sütötték: Jeju specialitása a fekete sertés, a rizs vékony sertésszeletekkel van beborítva, majd bepanírozva és kisütve. Több változat volt, attól függően, hogy mi van a rizses részben, kimchi, polip, kagyló…én a polipos verziót próbáltam, ha erre jártok, ne hagyjátok ki! Másnap este is a piacon mászkáltam, ezúttal 3 különböző ízesítésű fekete sertés falatkára csaptam le. Szóval két verzióban is kipróbáltam a helyi malacfajtát, de nem éreztem annyira másnak/különlegesnek az ízét a hagyományos sertéséhez képest.

Másnap a Seogwipohoz közeli látnivalókat jártam be. Két vízesés is van, amit akár gyalogosan is elérhetünk innen: az egyik a Jeongbang vízesés, ami az egyetlen Dél-Koreában, ami egyenesen az óceánba ömlik. A helyi legenda szerint egy szent sárkány élt a vízesés alatt, akinek a szelleme beleköltözött a vízbe, ami így képes meggyógyítani a betegségeket és esőt hozni a száraz évszakban. Érdemes tenni itt egy sétát, a vízesés, a buja növényzet és a méltóságteljes sziklaszirteket csapkodó óceán valóban lenyűgöző látvány. Innen tovább indultam a környék másik nevezetességéhez, a Cheonjiyeon vízeséshez. A bejárattól egy szép, rendezett parkon keresztül vezet egy pár perces, könnyű séta a vízeséshez. Semmi rendkívüli, de ha erre jártok, egy látogatást megér a hely.

Innen nagyjából 1 óra alatt értem el a következő helyhez, az Oedolgae sziklához. Az ide vezető túraútvonalat az óceánparton mindenképp érdemes bejárni. Oedolgae jelentése „Magányos szikla”, elég egyértelmű, miért választották neki ezt a nevet. Közvetlenül a part mellett található ez a nagyjából 20 méter magas, az óceánból kiemelkedő sziklatömb, amely nagyjából másfél millió évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus tevékenység által, majd az évek alatt az óceán formálta olyanná, ahogy most látjuk.

Este átbuszoztam Jeju City-be, és elfoglaltam a szállásomat egy aranyos kis hostelben. Elindultam felfedezni a környéket, illetve tervben volt, hogy valami ennivaló után nézek, de igazából nem voltam a legjobb kedvemben, a magány kicsit mélyebben kúszott a lelkembe a szokásosnál. Az előző napokban a seogwipo-i hostelben nem igazán sikerült szocializálódni senkivel. Már majdnem úgy voltam vele, hogy inkább visszamegyek a szállásra, amikor összefutottam az utcán Eve-vel, egy ír lánnyal, akivel még Szöulban találkoztam az ottani hostelben. Kiderült, hogy itt nem csak ugyanabban a hostelben vagyunk, de ugyanabban a szobában is! Épp útbaigazítást kért pár sráctól, hogy merre érdemes itt enni, akik a helyi piacot ajánlották, azon belül is azt a standot, ahol homárt sütnek. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis ott kígyózott a legjobban a sor. De a sorbaállás sem telt unalmasan, ugyanis a fiúk táncolva sütögették a homárokat, és néha a grillen heverő állatkákat is megtáncoltatták. Kimentünk a parkba, leültünk egy padra és az élet nagy dolgairól beszélgettünk, amire annyira szüksége volt a lelkemnek, mint egy falat kenyérre.

Az utolsó napom következett Jeju-n, reggel korán el kellett indulnom, ugyanis hosszú buszút várt rám, nagyjából 40 helyen állt meg a busz mire megérkeztem: a sziget legkeletibb részébe tartottam, Seongsan Ilchulbong-hoz, aminek jelentése annyit tesz „Napfelkelte Csúcs.” Ez egy tufakúp, amely nagyjából ötezer évvel ezelőtt keletkezett a hidrovulkanikus kitörések során, ma az Unesco Világörökség része. Van egy nagyon látványos tál alakú krátere, jobban látszik a levegőből készült képeken, mint így közelről, de a környezet így is pazar, a sötétszürke sziklák és élénkzöld növényzet elegyével.

Itt is összefutottam ismerőssel, egy holland lánnyal, amint még Jeonju-i hostelből ismerem. Miután bejártuk kráter környékét, szerettük volna megnézni a jejui női búvárokat – haenyeonak hívják őket, kagylókat, tengeri sünöket gyűjtenek a víz alatt, nagyjából 10 méter mélyre merülnek le, palack nélkül, és akár percekig lent vannak. Ez az egyik olyan hely a szigeten, ahol meg lehetett volna figyelni ezt a régi tradíciót, de amikor mi jártunk itt, sajnos pont nem voltak kint.

Utána elmentünk megkóstolni az egyik helyi specialitást egy közeli, apró helyre. Jeonbok-juk, azzal abalone kagylós rizskása. Hát, egyszer oké volt megkóstolni, de elég ízetlen egy étel, szerencsére az asztalon volt egy nagy csupor szárított hínár, azzal rendesen megtoltam, így már élvezhetőbb lett.

Ezután úgy döntöttünk, felfedezzük a sziget északi részén fekvő egyik tengerpartot, mivel az előző napokkal ellentétben végre csodás időnk volt.  Szintén hosszú és nehézkes buszozás következett, amíg elértünk a sziget északi részén található Woljeongri-partot. Azért ne egy karibi, pálmafás tengerpartot képzeljetek el, habár a part homokos és szép, sajnos mire ide értünk, elromlott az idő, úgyhogy nem nagyon tudtuk élvezni. Kár érte, mert ez lett volna az egyetlen tengerpartozás ezen az utazáson. (ha már Busanban az időhiány miatt ez kimaradt.) Innen elég gyorsan vissza kellett indulnom a fővárosba. Vicces, hogy itt a buszon pont azon elmélkedtem, hogy vajon vannak-e rajtam kívül magyarok itt a szigeten, mire pont ebben a pillanatban szállt fel egy magyar pár a buszra és ült le mögém 😀

Visszaérve a fővárosba még kimentem az óceánparti sétányra. Mivel innen már nagyon közel van a reptér, aki szereti nézegetni a felszálló repülőket (mint én) az elidőzhet itt egy kicsit.

Szóval ez volt Jeju… sok leírás kicsit túlidealizálta ezt a szigetet, azért nem annyira földi paradicsom, mint amilyennek beállították, sokkal jobban be van építve, de a természeti látványosságok valóban egyedülállóak, és bár nem volt annyira vadregényes, mint amilyenre számítottam, azért sikerült jókat túrázni, és a nagyvárosok nyüzsgő forgataga után jól esett itt a feltöltődés.