Isztambul, a nyugat és kelet sajátos fúziója, végeláthatatlan hatalmas metropolisz, 15 millió emberrel, 3 ezer mecsettel és 125 ezer utcai macskával, akik mint a járókelők, baktatnak az utcán, vagy fekszenek a melletted lévő székben (vagy éppen az asztalon) a kávézóban. Ráérős helyiek, akik a nap bármely szakában leülnek egy sishára, teára vagy török kávéra, vagy akár hajnali kettőkor egy kávéra vagy künefére. A török konyha nem lett a kedvencem (bár a rizzsel töltött kagyló zseniális találmány), viszont a mesés hammam szeánsz, Balat negyed színes házai,Karaköy esti forgataga, a kivilágított mecsetek látványa a Galata hídról,miközben pecabotok százai lógnak a vízbe kapásra várva, illetve a rengeteg kedves cicus megkoronázta ezt a pár napot ebben az izgalmas városban.

Természetesen három nap alatt épphogy csak a felszínt lehet kapargatni egy ekkora városban, de úgy érzem, a lehető legtöbbet kihoztuk belőle –még úgy is, hogy gyakorlatilag két nappal korábban döntöttük el, hogy Örményország helyett (ahová az éppen mozgolódó fegyveres konfliktus miatt nem mertük bevállalni az utazást) végül Isztanbul felé vesszük az irányt.

Szállást viszonylag jó áron sikerült találni, a Taksim tértől nagyjából 5 perc sétára, a bevásárlóutca szomszédságában – egy egyszerű hostel, négyágyas szobával. (Chambers of the Boheme néven találjátok a Bookingon.) A tulaj, egy idősebb úr, nagyon barátságos és segítőkész volt, még a pénzünket is jobb árfolyamon váltotta át, mint ami az aznapi hivatalos árfolyam lett volna. Bár kissé Covid parában volt, és óva intett minket attól, hogy vízipipázzunk vagy hammamba menjünk, mert szerinte ott elkapjuk a vírust – persze mi addigra már mindkettőn túl voltunk.

Mecsetek

Isztambulban több mint 3000 mecset van. A két legimpozánsabb a nyüzsgő Sultanahmet negyedben egymással farkasszemet néző Kék Mecset és a Hagia Sophia. Az előbbi az oszmán építészet csúcsának tekinthető, eredeti neve Ahmed szultán mecsetje, ugyanis ő építtette 1609 és 1616 között. Közismert elnevezését a belső falait borító kék színű csempékről kapta. Azért is különleges, mert hat minaretje van, ellenben a többi mecsettel, aminek csupán négy vagy kettő. Ezzel szemben a Hagia Sophia több, mint ezer évvel korábban, 537-ben épült mint bizánci stílusú ortodox bazilika, amit az oszmán hódítás után alakítottak át mecsetté, majd 1934-től múzeumként funkcionált egészen 2020-ig, attól kezdve újra mecsetként látogatható.

Mindkettő ingyenesen látogatható az imaidőkön kívül (pénteken csak 14.30 után). Amikor mi voltunk, a Kék Mecsetbe rögtön bejutottunk, a Hagia Sophia előtt hosszan kígyózott a sor a téren, de ez ne ijesszen el senkit, nagyon gyorsan halad. Ha nem vagyunk kellően konzervatív ruházatban, semmi probléma, a bejáratnál tudnak adni hosszú szoknyát és kendőt is.

A Kék mecsetben bent bal oldalt vagy egy „Islamic Information” nevű szekció, ahol önkéntesekkel lehet beszélgetni és kérdéseket feltenni az iszlám vallással kapcsolatban. Mivel engem mindig foglalkoztat, hogy valaki miért dönt bizonyos vallás követése mellett (úgy, hogy nem abban nevelkedett, tehát saját maga választja), kapva kaptam az alkalmon. Egy fiatal olasz sráccal beszélgettem, aki korábban zenész volt, és sok bulizós és drogmámoros év után kiüresedett életének új értelmet keresett, amit ő az iszlám vallásban talált meg. Éveket töltött Egyiptomban, ahol megtanult arabul, majd otthonául Isztambult választotta, mivel muszlim, de életstílusban közelebb áll az európai emberhez.

Egy harmadik, nem kevésbé pompázatos, de egy fokkal talán kevésbé turistás mecset, amit meglátogathatunk a Szulejmán-mecset, melyet a kor legnagyobb oszmán építésze, Szinán épített Első Szulejmán szultán megbízásából, akinek uralkodása az Oszmán Birodalom aranykorának tekinthető. A kertben megnézhetjük a szultán és felesége, Hürrem mauzóleumát is.

Balat

Utolsó nap a délelőttöt Balat negyed felfedezésével kezdtük. Taksim és Sultanahmet zsúfoltsága után itt meglepő nyugalomra leltünk, mikor megérkeztünk, még csak néhány ember bolyongott erre, vagy ücsörgött a rengeteg kávézó valamelyikében. Ha reggelizőhelyet keresünk, vagy csak meginnánk egy jó kávét, itt a bőség zavarával lesz gondunk, ugyanis egyik aranyos kis hely a másikat éri. Ezen kívül apró butikok, vintage boltok, antikváriumok, érdekes kis üzletek szegélyezik egymást.  Balat főleg színes kis házairól, meredek, macskaköves utcácskáiról híres, a legjobb, amit itt tehetünk, ha elkezdünk cél nélkül kóricálni a környéken, szinte minden sarkon lesz valami szépség és fotó téma. Tegyetek róla, hogy a Kiremit utcát mindenképp útba ejtsétek, itt lesznek ugyanis a legszebb házak, de a sok fényképező turistáról úgyis felismeritek. Egy igazi multikulturális negyedről van szó, Balat történelmileg főleg a vallási kisebbségek, a zsidók és a görögkeleti keresztények otthona volt. Máig számos zsinagóga és ortodox templom található itt.

Dél körülre már megélénkült az élet. A Naftalin caféban pihentünk le a séta után, egy igazi kis tünemény ez a hely, amit jó szívvel ajánlok, ha erre jártok! A menü egy borítékban van, mintha egy levél lenne, rajta idézetekkel, amiket Kafka írt szerelmének. A mosdóba pedig egy hűtőszekrényajtón keresztül vezet az út 😀

Egyéb látnivalók és programok

Isztambulban kötelező jellegű program a boszporuszi hajókázás, amit úton-útfélen próbálnak rásózni a turistákra. Akár jó is lehetett volna, de nem volt az. Ha újra mennék, valószínűleg egy drágább programot foglalnék (ez most 20 euró volt fejenként), ahol nem zsúfolják be a maximális embermennyiséget a hajóba, és biztos elengedném ezt a naplemente-nézős történetet. Ami bár nagyon jól hangzott, de mire a csoport odasétált a hajóhoz, mindenki beszállt, és végre elindultunk, nagyjából fél óra volt hátra a naplementéig. Ami szépnek szép volt, de utána a két órás hajóút nagy részét sötétben tettük meg, és bár a hidak szépen ki voltak világítva, a legtöbb épület nem annyira, illetve messze voltunk a parttól ahhoz, hogy jól láthassuk őket.

Nem terveztem vásárolgatni, ezért mi viszonylag gyorsan átsuhantunk rajta, de aki kedvet érez az alkudozáshoz, az sikeresen elcsellenghet órákat is a Nagy Bazárban. Én úgy éreztem, egyszerűen annyi itt a portéka, hogy már nem tudok ennyi ingert befogadni, bár egy idő után feltűnik, hogy szinte minden árus ugyanazokat árulja: édességek, fűszerek, teák, szuvenírek, lámpások, na és persze hamisított márkás ruhák és parfümök. Mondjuk fogalmam sincs, honnan éreztek rá, hogy a Chanel Mademoiselle  a kedvenc illatom, de valamiért mindenki ezt próbálta rám tukmálni 🙂

Ne hagyjuk ki a Topkapi Palotát sem, amely az Oszmán Birodalom szultánjainak egykori rezidenciája, egy óriási épületkomplexum, négy udvarral, gyakorlatilag egy város a városban. Többek között meglátogathatjuk a hárem termeit, a fürdőt, a könyvtárat, a különböző lakórészeket, díszes oszmán stílusban épült termeket, a kiállítótermekben pedig korabeli használati tárgyakat és Mohamed próféta relikviáit láthatjuk.

A Sultanahmed negyedben, a Kék Mecset és a Hagia Sophia szomszédságában találjuk a Bazilika Ciszternát, más néven Elsüllyedt Palotát, ami egy víztározó a város alatt, és I. Justinianus bizánci császár építtette 532-ben. A hely nagyon hangulatos a különböző fényhatásokkal, és csodásan el lehetne itt meditálni, ha nem lenne indokolatlanul nagy a tömeg, ami eléggé rontja az élvezeti faktort. Ne tévesszen meg a fénykép, amit itt lentebb csatoltam, nagyjából ez volt az egyetlen szög, ahol embermentes képet lehetett lőni.

Nagy élmény a naplementét a Galata hídról, vagy annak szomszédságából nézni. A hídon amúgy is érdemes sétálni, rengeteg pecás van kint, és kis vödrökbe gyűjtik a zsákmányt, amit van, hogy azon melegében meg is vásárol egy arra járó.  Miután lement a nap és beindult az este, a Karaköy negyed és éttermei, bárjai megtelnek élettel, sok helyen van élőzene is.

Ételek

Mint feljebb is írtam, a török konyha nem lett a kedvencem – persze lehet, hogy csak mi nem találtuk meg a jó helyeket, pedig tényleg próbálkoztam kifejezetten olyanokat keresni, amik kiemelkedő értékelést kaptak a Google Mapsen. Első nap ebédre, mivel épp a környéken jártunk, a Tekin Kepab Dürüm Evi helyet céloztuk meg. Egyszerű hely, alacsony árakkal, de különleges dolgokat ne várjunk tőle. Főleg dürüm (tekercs) vagy különböző grill hústálak a specialitás itt. Aznap este a szállásunk mellett kinéztünk egy jó értékelésű éttermet, az Antakya Mutfagi-t. A helyet nem könnyű megtalálni, egy nem annyira bizalomgerjesztő épület legfelső emeletére kell felmászni. Bár az ételek ínycsiklandozónak néznek ki és isteni finom illatok terjengtek,mikor beléptünk, de az ízvilág számomra csalódás volt – a fogások túl sósak, a muhammara (sült paprikakrém) pedig már a tényleg élvezhetetlenül sós kategória volt. Amikor ezt megjegyeztem a pincérnek, azt a választ kaptam, hogy ennek ilyennek kell lennie. (már több helyen ettem muhammarát, és nem, nem ilyennek kell lennie).

A street fooddal már nagyobb szerencsénk volt: a fűszeres rizzsel töltött feketekagyló, a midye dolma mindent vitt. Több helyen is árulják, mi Karaköy negyedben találkoztunk vele. Szintén ezen a környéken vadászhatunk magunknak egy halas tekercset (balik dürüm). Mi a legegyszerűbb utcai árustól szereztünk ilyet, ahol emberünk fejlámpával sütötte a makrélákat a sötétben. Bár Törökország viszonylag olcsó desztinációként élt a fejemben, ez most megdőlt: az éttermi árak kifejezetten borsosak, főleg ha turistásabb környékeken mozgolódunk. A street food ára azért még itt is baráti: a kagyló ra darabonként 10,5 török líra (140 forint), a halas tekercsé 90 líra. (1200 forint).

És ha már Törökország, nem feledkezhetünk meg a desszertekről sem: baklava mindenhol, minden formában és koncepcióban. Egészen más, mint az a gelj, szirupos borzadály, amit a legtöbb itthoni török büfében kapni. Az itteniben tényleg érezni az igazi pisztáciát, és persze édesnek édes, azért korántsem annyira émelyítő. Számomra érdekes volt, hogy ezek a cukrászdák a sétálóutcán és annak környékén legalább hajnali 2-ig nyitva vannak, sőt, van olyan, ahol folyamatos a nyitvatartás. Ellátogattunk a legendás, 1864-ben alapított Hafiz Mustafa cukrászdába. Ők szintén a baklavájukról híresek, illetve itt kóstoltam meg a künefe nevű desszertet, ami egy cérnametélthez hasonló tészta megsütve, két réteg között pedig sajt, ami megolvad, és nyúlóssá válik. Külön hozzák ki hozzá a pisztáciareszeléket, a szirupot, illetve egy kis extráért fagyit is lehet hozzá kérni, ami kicsit csökkenti a töménységét. Egyszer jó volt, de nem rendelném újra. Érdemes még megkóstolni a tejes baklavát, amit a hűtőpultból vesznek elő nekünk, egy tejes öntetbe beáztatott, emiatt kicsit szottyos, pisztáciaréteggel töltött, kakaóval megszórt desszert.

Hammam

Szerettünk volna az út alatt átélni egy igazi hammam szeánszot, de konkrétan nem kerestük, mégis hova kéne menni. Végül nem mi találtuk meg a helyet, hanem a hely talált meg minket. Egy kedves úriember beinvitált, hogy csak nézzünk körül, ha szeretnénk, és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, most rögtön szeretnénk jönni. Egyszer voltam már hammamban Marokkóban, na az olyan lepukkadt volt, hogy örülök, hogy megúsztam bőrbetegségek nélkül. A Deluxe programot választottuk, ami nagyjából 3 órán át tartott: 50 perc masszázs, 20 perc reflexológiás talpmasszázs, arcpakolás, kézápolás, szauna, gőzfürdő és végül jött a hammam rituálé:  egy fűtött márvány ágyon kell feküdni, miközben jól lecsutakolnak, leradírozzák a bőrünket, majd jött az iszappakolás, utána pedig habos kezelés, ami konkrétan olyan érzés, mintha egy felhőben lennék 🙂 Kisimultunk és 10 évet fiatalodtunk. A végén még relaxáltunk egy kicsit egy tea, gyümölcslé és édesség mellett. Ez az egész csomag 50 euróba került, a hely neve Sultan Süleyman Hamam, őszintén tudom ajánlani, ha valaki magas színvonalú hammamot keres Isztambulban.

Macskák

A beszámoló nem lenne teljes, ha nem írnék néhány mondatot a helyi cicákról, hiszen ők is a város lakói!  Nincs konkrét gazdájuk, vagyis igazából a város az: az itt élők szeretik és gondozzák őket, szinte minden sarkon ki van rakva nekik víz és táp, sok helyen aranyos kis macskaházikó és puha fekhely is ki van nekik készítve. A cicák szépek, egészségesek, látszik, hogy jól vannak tartva. Imádtam, hogy mindenhol ott vannak, a kávézókban, a boltokban, az utcán sétálgatnak az emberek között, mint szimpla járókelők. Velük az igazi a város atmoszférája.

Santorini, másnéven Thira a legdélebben fekvő tagja a Kükládok szigetcsoportjának. A félhold alakú sziget eredeti görög nevének jelentése „a kör alakú”, ugyanis egy nagyjából 3600 évvel ezelőtti, az emberiség írott történetének legnagyobb vulkánkitörése kirobbantotta a sziget közepét, egy hatalmas, tengervízzel megtelt kalderát hagyva maga után. Ez a vulkánkitörés olyan pusztító erejű volt, hogy a keletkező cunami hozzájárult a minoszi (krétai) civilizáció bukásához, valamint Atlantisz legendáját is ehhez az eseményhez kötik.

Ebből adódik a sziget egyedi látképe is: a kaldera pereme egy meredek sziklafal, ebbe építették bele a hagyományos falvakat, míg a másik oldalon fekete homokos, illetve kavicsos tengerpartokat találunk.

Egyébként Szantorini nem csak a sziget, hanem a szigetcsoport neve is: csak Thera es Therasia lakottak (bár utóbbin nagyjából 300 fő él), a többi (Aspronisi, Palea Kameni, és Nea Kameni) a kalderában találhatók, a rendszeres vulkáni aktivitás eredményeként születtek.

Persze mindenki tudja, hogy Szantorini egy ideje nagyon felkapott, de ennek ellenére évek óta szerettem volna eljutni ide, így nagyon örültem, amikor néhány éve közvetlen járattal is elérhetővé vált Budapestről. 2020-ban már a jegyem is megvolt, azonban a Covid eltörölte az utazást, amit most, 3 évvel később tudtam bepótolni. Kevés más hely van a világon, ahonnan ennyire tipikus Instagram-kompatibilis képek tömkelegét tolják az arcunkba a közösségi médiában. Hófehérre meszelt házikók, kék kupolás templomok, színpompás virágok, romantikus andalgásra invitáló kis utcák, szélmalmok, mesés naplemente – és igen, ezt valóban meg is találhatjuk itt, de aki arra számít, hogy amerre csak jár a szigeten, mindenhol egy földi paradicsomban találja majd magát, az csalódni fog.

Ebből a kis bevezetőből is sejthetitek, hogy Santorini nem lett a kedvencem. Örülök, hogy egyszer megnéztem, de nem mennék vissza. Ehhez az is hozzájárul, hogy ahhoz, hogy az „igazi” Santorini-élményt kapjuk, mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Fira és Oia környékén tényleg lélegzetelállító szállások vannak, kilátással a tengerre, saját medencével, ahonnan egy koktélt szürcsölgetve csodálhatjuk a naplementét. Némely szálláshely nagyon különleges kialakítású, egy barlangban van, aminek van egy kis előtere, és minden szobához tartozik egy kis medence.

Bevallom őszintén, én legtöbbször az ilyenekre sajnálom a pénzt, mert jobban szeretek inkább élményekre költeni, főleg, hogy általában egész nap mászkálok, és minimális időt töltök csak a szálláson. Ez hatványozottan igaz, amikor egyedül utazom, mint most is. Viszont ez a sziget nem a hátizsákos utazók paradicsoma: a legfizethető árú szállás kevés, főleg szóló utazóként. Így volt „szerencsém” átélni életem egyik legrosszabb hostel élményét, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy nem a legpozitívabb élményekkel távoztam. Egy alagsori szobában kaptam helyet, ahol még térerő sem volt, de a legrosszabb, hogy reggel bolhacsípésekre ébredtem.

Perissa

Ez a csodás szállás Perissában volt – A mesés Oiához képest a sziget ellentétes csücskében. A lokációval igazából semmi gond nem volt, pár perc séta volt a tangerpart, este a sétányon korzózás, éttermek, bárok,késő estig nyitva tartó üzletek. Az egész egy hosszú, fekete homokos partszakasz, végig napágyakkal és napernyőkkel, ezek mind valamelyik étteremhez tartoznak. Ha szeretnénk napágyat és ernyőt bérelni, nem kell külön fizetni érte, elég, ha az adott étteremben ebédelünk. A part elég köves és sziklás, vízicipő ajánlott, a víz nagyon kellemes és tiszta, viszonylag gyorsan mélyül, de azért csak a strandolás miatt semmiképp ne utazzunk ide. A parton lehet jetski-t, kajakot vagy SUP-ot is bérelni. Perissa az egyik legnépszerűbb tengerparti település a szigeten, Kamarihoz képest valamivel nyugodtabb, visszafogottabb éjszakai élettel.

Firából Oiába gyalogosan

De az igazi Santorini, amiért az ember ide utazik, az Fira, a sziget fővárosa, és Oia, a festői helyen, egy sziklaszirt tetején fekvő, talán a világ legtöbbet fotózott kis faluja. A szigeten a tömegközlekedés nem túl jó, a buszok nem közlekednek túl sűrűn: óránként van expressz busz Firába, ami nagyjából 25 perc alatt ér be, közte néha-néha akad lassabb busz, ami viszont mindenhol megáll, még olyan településeken is, ami nem is esik útba, azzal minimum 45 perc az út. Minden busz Firába vezet, ott tudunk átszállni más buszokra, ha mondjuk Oiába, vagy a reptérre szeretnénk továbbutazni.

Fira és Oia között nagyjából fél óránként közlekedik busz, de aki szeret sokat sétálni, annak a legjobb program a szigeten, ha végigjárja a nagyjából 10 km-es útvonalat a két település között. Én délelőtt kezdtem Firában, és valamikor 5 óra körül érkeztem Oiába. Persze nem végigrohantam az egészen, hanem sok kitérőt tettem, megálltam fotózni, ebédelni, pihenni, de ha szeretnéd végigcsinálni, egész napos programra számíts.

Fira a sziget fővárosa és legnagyobb települése, mely azután vált központtá, miután a velencei nemesség és a lakosság a sorozatos földrengések miatt elhagyta Skaros várát. Nagyjából 400 méteres magasságon fekszik, kilátással a vulkáni szigetekre, Palea Kamenire és Nea Kamenire.

Aki hajóval érkezik a régi kikötőbe, nagyjából 600 lépcsőfok vezet fel a városba. A sportosabbak meg is mászhatják, a kényelmesebbek befizethetnek a felvonóra, vagy pedig szamárháton is feljöhetnek. Amilyen elcsigázottnak tűntek szegény csacsik, utóbbit nem igazán ajánlanám.

Firostefani igazából Fira elővárosa, a két település annyira egybeépült, hogy észre sem vesszük, hogy már kiértünk Firából, ez már sokkal nyugodtabb, és a kilátás is csak egyre pazarabb, színesebb virágokkal, sokasodnak az exkluzív szálláshelyek.

Továbbandukolva utunkon, a következő település Imerovigli. Állítólag Oia és Imerovigli nagyban vetélkednek egymással, hogy honnan szebb a naplemente. Egyébként itt már az árak is látványosan emelkednek: Míg Perissában 3,80 euróért tudtam enni gyros pitát, itt ugyanezt már 7 euróért kínálják.

Egy kis kitérőt is tehetünk az érdekes furmájó Skaros sziklához, itt állt a 1207-ben épített erőd, majd a velenceiek uralma alatt az itt létrejött település a sziget központjává nőtte ki magát. A hegycsúcson egy ma is használatban lévő ortodox templom található.Ilyen látványban lehet részünk, ha felkaptatunk a sziklára:

Amint kiérünk Imerovigliből, tovább folytatódik az ösvény,most már lakott területen kívül, úgyhogy ajánlatos előtte felszerelkezni vízzel, főleg, mivel ezután árnyék sem lesz többet. Az útvonal egyébként nem nehéz, kisebb emelkedők vannak, de nem vészes, nem kell túracipő hozzá, egy kényelmes sportcipő vagy akár tornacipő is megteszi.

És végül izzadtan, megfáradva, de megérkeztem Oiába, ami valóban a sziget ékköve. Igyekeztem elveszni a kis utcákban, ami a legjobb egy ilyen helyen, de ahogy várható volt, mindenhol kígyózó sorok, hogy elkészítsék A Képet, (azt olvastam valahol, hogy Oia a világ legtöbbet fotózott faluja, amit simán el tudok képzelni), úgyhogy ezt a fotózkodást inkább kihagytam. Mivel rengetegen ugráltak a házak tetején a fotók kedvéért, ezért a legtöbbre már kiírták, hogy magánterület és táblákkal jelzik, hogy tilos felmászni.

Amit semmiképp sem érdemes kihagyni, az az Oiai Vár, egy 15. században épült erőd maradványa. 1956-ban egy erőteljes földrengés rázta meg a szigetet, Oia jelentős része megsérült, a vár nagy része pedig a tengerbe omlott. Talán innen a legjobb a kilátás a falura, az ikonikus házakkal és a szélmalommal.

Na és persze a méltán híres naplemente, amit szeretnek a világ legszebb naplementéjeként reklámozni. Persze tényleg gyönyörű, ezt nem lehet letagadni, de aki romantikus naplementenézésekben reménykedik, az csalódni fog, ugyanis már előtte legalább másfél órával óriási a tömeg, mindenki rohangál össze-vissza, hogy megtalálja a tökéletes helyszínt az est fénypontjának megtekintéséhez.

Vulkántúra – Nea Kameni, Palea Kameni, Thirasia

Kicsit ambivalens érzéseim vannak ezzel a kirándulással kapcsolatban: egy „must see” programként árulják itt, (egyébként a létező összes utazási iroda és szálláshely értékesíti), én meg, mivel imádom a vulkánokat, ezért jól be is dőltem. A vulkán (vagyis inkább az erős vulkáni aktivitás ténye) valóban érdekes, de maga a program indokolatlanul hosszú, és tele van üresjáratokkal, ami abból adódik, hogy rengetegen vesznek rajta részt, ezért hosszúra nyúló várakozásokra kell számítani.

A program a következőkből állt: Miután kisbuszokkal összeszedik az embereket a különböző településekről, megérkezünk Athiniosz kikötőjébe, ahol beosztják, ki melyik hajóra kerül, ez elég hosszadalmas már itt. Utána Fira kikötőjében teszünk egy kis megállót, hogy felvegyünk még több utast. Eléggé kimaxolják ezt a programot, a hajó csurig, nagyjából csak lapjával férnek el az emberek. Az első állomás Nea Kameni (nevének jelentése Új Égett Sziget) vulkanikus szigete. A kalderában lévő vulkán továbbra is aktív maradt, és az évszázadok során az ismétlődő kitörések formálták a szigetet 1570-től 1950-es,utolsó kitöréséig. A vulkán ma is aktív, a tetején érezzük is a kénes gázokat. A csúcson lévő két krátert körbe is sétálhatjuk.

Itt pont azt éreztem, hogy maradtam volna még kicsit nézelődni, de miután meghallgattuk az idegenvezető beszámolóját (ami egyébként nagyon érdekes volt), gyors körbesétálás után irány vissza a hajóra, mert mentünk tovább a következő szigetre, Palea Kamenire (ő lenne az Új Égett Sziget), vagyis itt csak lehorgonozunk a sziget mellett, és be lehet úszni megfürdeni a vulkanikus melegvízű forrásban. A víz egyébként nem túl meleg, nagyjából 30-35 fokos. A kioldódó vas vörösre festi a vizet, úgyhogy inkább sötét színű fürdőruhát vigyünk. (Sajnos itt elfelejtettem fotózni..)

Az utolsó megálló Thirasia, az alig 300 lelket számláló kicsi sziget, ahol aki szeretne, frissen fogott halakat ebédelhet (bár néhány helyen fagyasztott hallal próbálkoznak, úgyhogy érdemes alaposan átolvasni a menüt), vagy 20 perces kaptatóval a tűző napon felmászhat a faluig (akármennyire is specialitásom a legnagyobb hőségben való túrázás, ezt most passzoltam). Igazából az egész kikötő csak éttermekből áll, és mivel előbb-utóbb az összes aznapi hajós csoport beérkezik, kissé nehézkesen lehet elférni. Néhány kép a szigetről:

Azért megkoronázta a kirándulást, amikor elhaladtunk a sziklaszirt alatt és teljes egészében megcsodálhattuk Oiát:

Egyébként akik azt az opciót választották, a kirándulás még folytatódott Oiában a naplementenézéssel, de úgy már tényleg extra hosszú lett volna a nap, és ugye előző nap már voltam ott.

Pyrgos

Ha egy olyan helyet kerestek Szantorinin, ahol megcsodálhatjátok a tipikus helyi építészetet, elveszhettek a kis utcákban, viszont nem kell ökölharcot vívni a többi turistával, hogy elkészíthessetek egy fotót, vagy egyáltalán elférjetek a sikátorban, akkor Pyrgost ajánlom. Egy dombtetőre épült, a sziget legmagasabban fekvő faluja, így remek a kilátás a környező falvakra, a hegyekre és a tengerre. Ráadásul a csellengésre invitáló pici utcákban rengeteg kedves cicával is találkozhatunk. A domb tetején egy velencei vár romjai is megtalálhatók, Szantorini öt erődített várának egyike. A falutól 15 perc sétára található a Santo Wine borászat, ahol benevezhetünk egy borkóstolóra, tengerre néző, naplementés kilátással.

Nekem ennyi fért bele a nagyjából három és fél napba, amit itt töltöttem, természetesen nem soroltam fel az összes látnivalót, csak ahol megfordultam. Összefoglalva: a Fira-Oia séta top élmény itt és Pyrgos is, ha egy kicsit autentikusabb falura vágytok. A vulkántúráról nem akarok senkit sem lebeszélni, hiszen egy egyedülálló természeti jelenségről van szó, csak a sok körítéssel az egész nap elmegy. A tengerpart abszolút felejthető, talán egy-két csobbanást megér, ha már egy szigeten van az ember, de csak a strandok miatt biztosan nem utaznék ide.

Azért utolsó este a finom polipvacsora kicsit feledtette a bolhacsípések miatti vakarózás kellemetlenségeit 🙂