Dél – Korea, I.rész: Szöul és Jeonju – szodzsu, matcha, hanbok és a többiek

Még júniusban volt lehetőségem 10 napot eltölteni ebben a különleges országban…a legemlékezetesebb pillanatok? Hanbokban andalogtam a hanokok között, megmásztam az ország legmagasabb pontját a szakadó esőben, észak-koreai földműveseket kukkoltam távcsővel, talponállókban falatoztam a helyiekkel, csípős tésztalevest ettem reggelire, szodzsut ittam sörrel, egy fura alak elől menekültem Busan zegzugos, színes sikátoraiban, kicsit túltoltam a matchát, meginterjúvolt egy helyi Youtuber.  A részletekért olvass tovább 🙂

Szöul

Szöulban kezdtem meg utazásom, ahol egy kicsi, barátságos hostelt választottambázisnak a Hongdae negyedben, ami a reptértől viszonylag egyszerűen megközelíthető. Bevallom, a hostelnek a neve tetszett meg (Time Travellers Hostel), és mint hardcore Vissza a jövőbe rajongó nem bírtam ki, hogyha már találtam egy ilyen nevű helyet, akkor ne itt szálljak meg. Bár az időben végül nem utaztunk, a pusztán térbeli utazás is elvitt oda, ahová el kellett jutnom.

Egy kisebb hostelben általában könnyebb ismerkedni, már első este sikerült egy kisebb társasággal összeverődni és felfedezni egy közeli levesezőt. Itt rögtön megismertettek a szodzsuval, a helyi rizspálinkával is, amit a helyiek sörrel keverve isznak. Izgalmas kombó, de meglepően finom! Később még bőven volt alkalmam tesztelni más helyeken is 🙂

De itt levesből sosem elég: első reggelemen a hostel kedves tulaja csípős tésztalevessel kedveskedett, hogy ütősen induljon a reggel.

Négy napot töltöttem el Szöulban, ez nagyjából elegendő, hogy bejárjuk a főbb látványosságokat. A városban a közlekedés egyszerű, bár a Google Maps itt nem működik, hanem egy helyi applikáció (Naver) kell hozzá, hogy elnavigáljunk. A tömegközlekedéshez feltöltőkártyát bármelyik 7-11 egységben tudunk venni, ami utána nem csak Szöulban, hanem az egész országban jó!

Evés-ivás

Aki ismer, az tudja, hogy utazásaim során eléggé kajaközpontú vagyok, és sosem maradhatnak ki nálam a helyi piacok és street food árusító helyek. Nos, itt eléggé el voltam kényeztetve: kezdtem a Namdaemun piaccal, ami a város legnagyobb piaca, ahol inkább a ruháké a főszerep (de amúgy mindent is árulnak), de azért éhes sem maradtam, természetesen itt is van kajás szekció és beülős helyek is. Itt próbáltam először a kimpabot, ami olyasmi, mint a sushi, de nyers hal helyett zöldségekkel és tojással töltött, de van sonkás és főtt tonhalas verzó is. De az igazi street food lelőhely a Gwangjang piac. Itt lett volna lehetőség kipróbálni a híres-hírhedt helyi fogást, a sannakji-t, ami gyakorlatilag nyers polip apró darabokra vágva, aminek a kis csápjai még mozognak. Bár elég bevállalósnak tartom magam, a skorpió Thaiföldön vagy a tarantulla Kambodzsában nem okozott különösebb megpróbáltatást, ezt most kihagytam, azt hiszem a tűréshatárom ott van, hogy lehetőleg ne mozogjon az étel, amit eszek. Szóval inkább a helyi töltött tésztabatyut, a mandut teszteltem. Ezek a piacok főleg napközben vannak nyitva, de nyilván este is streetfoodra éhesen kóvályogtam a városban, így célba vettem a Myeong Dong éjszakai piacot, ahol két hosszú utcán végig sorakoztak a kajás standok. Ne hagyjátok ki a szezámos fagyit! És amit biztos,hogy minden piacon, utcasarkon megtalálunk (én a vasútállomás talponállójában fogyasztottam el reggelire) az a tteokbokki, ami egy rizstésztából készült nudli, rajta csilikrém.

Amit imádtam Koreában, hogy itt kiélhettem a matcha iránti áhítatomat. Kávézás téren itt nem annyira az espresso és társai hódítanak (bár találtam nagyon jó specialty coffee shopokat – ha Hongade környékén jártok, és jó kávét szeretnétek inni, a One of C nevű helyet csekkoljátok), hanem inkább az americano és a jeges kávé, szóval minél vizesebb és jegesebb, és minél kevésbé hasonlít az igazi kávéra, annál jobban szeretik. 😀 Szóval ezeket nem próbáltam, viszont mindenhol lehet matcha lattét inni – és ebből nem spórolják ki a matchát, úgyhogy napi szinten lecsúszott egy, ha nem kettő.  Láncok közül a Paik’s nevűt ajánlom. Bele lehet futni igazi ínyencségekbe is, az egyik helyen édesburgonyás lattét ittam, ami lila színű volt, és tényleg édesburi íze volt 😀

Látnivalók

Az egyik legszebb negyed a Bukchon Hanok falu: a hanokok tradicionális koreai házak, igazi kontraszt a modern metropolisz közepén, szinte város a városban. A városrész története a Csoszon-korba nyúlik vissza, akik a késő 14. századtól 1897-ig uralkodtak. A történelmi épületek, amiket arisztokraták és a királyi család tagjai lakták, tükrözik a kor építészeti stílusát. Az épületeket a 30-as évektől kezdve felújították modernebb, tartósabb építőanyagokból, de a lehető legjobban megőrizve az eredeti arculatukat. Már itt, az első nap beleszerettem a hanbokokba, a helyi ruhákba, amiről később még ejtek pár szót.

Szöulban öt királyi palota található, ebből a két legszebb a Buchon Hanok falut öleli körbe: számomra a legszebb a Gyengbokgung palota volt, ez volt a legelső, 14.század végén épült, majd 20 évvel később épült a következő évszázadokban legjelentősebb, és a napjainkig legjobb állapotban megmaradt Changdeokgung ma UNESCO világörökségi helyszín. Mindkét palota ingyenesen látogatható, Changdeokgunghoz tartozik egy kert is (Titkos Kert), ezt jegy ellenében, helyi idegenvezetővel tudjuk meglátogatni.  Mivel a környéken több helyen is lehet bérelni hanbokot, rengetegen jönnek ide fotózkodni, én itt még nem is gondoltam erre a lehetőségre (de később megtaláltam a tökéletes helyszínt 🙂

Innen nem messze találjunk az Insa-Dong negyedet, az azonos nevű utca nappal és este is nyüzsgő, tele kozmetikai üzletekkel, kézműves boltokkal, művészeti galériákkal. Gyönyörű kendőket és egyedi hanbokokat is be lehet itt szerezni, mondjuk az árukat nem néztem 🙂 Van néhány installáció számomra ismeretlen rajzfilmes (?) karakterekkel, de őszintén szólva nekem nem mondott sokat. Ha letérünk az egyik kis mellékutcába, már egy másfajta utcakép fogad minket, csendes utcák, hagyományos stílusú házak, belső kerttel rendelkező tradicionális teaházakkal és éttermekkel, ahol elvonulhatunk kicsit a világ és a szomszédos bevásárló utca forgataga elől.

A közelben található a Jogyesa buddhista templom. Nem vagyok az a fajta, aki egy utazás alkalmával az összes létező templomot / mecsetet felkeresi, ha ti is csak egybe mennétek el, az legyen ez! Nem tudom megmagyarázni, de magával ragadott a hangulata, épp egy zenei fesztivál volt, amikor ott jártam, a templom körül végig lámpások. Bent egy hatalmas Buddha szobor, az egész nagyon meghitt, hosszú ideig csak ültem itt, és annyira zenbe kerültem, hogy fotót nem is csináltam bent. A kijáratnál odafutott hozzám egy helyi bácsi, aki egy koreás kitűzőt nyomott a kezembe, „Welcome to Korea” felkiáltással, és sok szerencsét kívánt az életemhez. Ez már az utolsó napomon volt, a hazaindulás előtt pár órával, úgyhogy a welcome az már inkább goodbye, de milyen jó, hogy pont ezt a templomot választottam az utam utolsó állomásának. Az ilyen véletlenszerű kedvességek, egy mosoly, egy pillantás, ezek adják számomra az utazás sava-borsát.

Utolsó napomon tettem egy sétát Gangnam negyedben is, ezért már bő fél órát kellett metrózni. Igazi hi-tech városrész, itt található a Samsung székháza is, és szobrot is emeltek a híres dal tiszteletére. A vásárláson (én egy óriási kozmetikai boltba szabadultam be) és a felhőkarcolók bámulásán kívül mást nem nagyon lehet itt csinálni, de egy sétát azért megér.

Tettem egy sétát a Namsan Parkban is, ahol több túraútvonal vezet fel a hegytetőn álló N Seoul Toronyhoz, aki nem szeret annyit mászkálni, felvonóval is feljuthat. A toronyból 360 fokos szögben láthatunk rá a városra, de a környező park is megéri a felfedezést, mert ott is számos kilátópontot találunk.

Éjszakai élet

Esténként főleg a szállás közelében lévő Hongdae streeten és annak környékén mozogtam, ami a szöüli éjszakai élet egyik ütőere: barbecue éttermek, bárok, szórakozóhelyek, az összes hely folyamatosan fullon, az utcán késő éjszakáig hömpölygő tömeg, a rengeteg vendéglátóhely és üzlet mellett még néhány tenyérjós és asztrológus is itt próbálja megkeresni a betevőt.

Alapvetően zárkózott embereknek gondoltam a koreaiakat, de amikor egyedül sétáltam, többen is odajöttek, hogy „legyünk barátok”, ahogy ők fogalmaztak, és vegyünk fel egymást ismerősnek a Kakao appon (ami elvileg a helyi Messenger / Instagram), vagy igyünk meg együtt egy sört. Igazából szívesen beszélgettem volna velük, mert érdekel a helyi kultúra, de mindenki csak minimális szinten tudott angolul, így nagyon-nagyon udvariasan búcsút vettünk egymástól.
Ugyanígy a Hongdae streeten korzóztam, első estéim egyikén, amikor leszólított egy helyi Youtuber, hogy mi volt számomra a legnagyobb kultúrsokk Koreában. Hirtelen az jutott eszembe, hogy rengeteg étterembe nem tudsz beülni egyedül, mert az adagok úgy vannak méretezve, hogy azon több ember osztozzon, és nincs olyan opció, hogy te egy főre szeretnél rendelni.

A koreai barbeque is pont ilyen, amit nagyon szerettem volna kipróbálni. De szerencsére a sors megsegített, mert éppen amikor azon gondolkodtam, hogy kit tudnék elhívni a hostelből, a közös helységben az asztalon már kint volt egy cetli, amire már gyűjtötték a jelentkezőket az esti barbequezáshoz 🙂 Így egy csodás társasággal élhettem át ezt az élményt. Ahogy a lenti videón is látszik, egy asztalba épített grillen kell megsütni az ételt. Csak a húst kell külön kirendelni, az extrák (gomba, zöldségek, virsli, rizstészta nudli) egy büféasztalról korlátlanul szedhető. Miután minden megsült, egy salátalevélbe kell csomagolni a dolgokat, mint egy kis tekercs, mehet bele egy kis csípős szósz, és voilá.

A vacsi után felfedeztük, hogy mit tudnak a környék szórakozóhelyei….részleteket inkább nem írok, csak annyit, hogy a koreaiak sokkal durvábban buliznak, mint mi európaiak, valószínűleg ilyenkor tudják igazán elengedni magukat és minden gátlás lehullik….

Ami egy számomra szokatlan, de nagyon aranyos helyi dolog, azok a fotófülkék, tele van velük a város. Igazából több fotókabin egy helységben, ahol választhatunk különböző vicces kiegészítőket a koronától a nyuszifülig, baráti társaságok pár kör szodzsu után előszeretettel vetik be magukat néhány vállalhatatlan közös fotóra, mi is így tettünk újdonsült hosteles barátaimmal….

DMZ

Már évek óta nagyon érdekel Észak-Korea: hogyan lehetséges, hogy 2023-ban létezhet egy ilyen ország, hogyan maradhat fent ez a fajta diktatúra, hogy élnek ott az emberek hosszú évtizedek óta, hogyan menekülnek el és kezdenek új életet délen, milyen nehézségeket élnek át a beilleszkedés során. Rengeteg könyvet olvasok a témában, főleg olyanoktól, akik sikeresen megszöktek, és leírták az ottani mindennapokat. Bár rendkívül érdekel a törtéleme ezen része, etikai okokból nem szeretnék Észak-Koreába utazni, így a két Korea között húzódó demilitarizált övezet a legközelebbi pont, ameddig juthatok.

Egy napos túrára fizettem be Szöulból, máshogy tudtommal nem is lehet ide eljutni: vinnünk kell az útlevelünket, a területre belépéskor rendkívül fiatal dél-korei katonák szállnak fel a buszra, hogy ellenőrizzék iratainkat. A demilitarizált övezet egy 4 km széles és 250 kilométer hosszú fegyvermentes sáv a két ország határán, amit a koreai háború lezárását követően hoztak létre 1953-ban.

Első megálló az Imjingak Park volt, amit a szétválasztott koreai családok tiszteletére létesítettek. Itt van egy érdekes kis üzlet, ahol észak-koreai pénzt lehet vásárolni (az idegenvezetőnk szerint korábban alkoholos italokat és más északi termékeket is árultak itt, de ellátási problémába ütköztek). Ezt nem lehetett kihagyni, itt be is szereztem egy bankót, amin Kim Ir-Szen fiatalkori arcképe virít.

Az északaiak több alagutat is ástak a DMZ alatt, hogy átjussanak délre, és meglepetésszerűen megtámadják a délieket. 1974 óta 4 ilyen alagutat fedeztek fel, a túrán a 3.számút volt lehetőség meglátogatni. Az alagút 1635 méter hosszú, ebből egy 265 méteres szakaszt járhatunk be, a többi le van zárva, nehogy az északiak újra próbálkozzanak. Kapunk hozzá bukósisakot is, egyes részein nagyon szűkös a járás, klausztrofóbiásoknak nem ajánlanám.

A legérdekesebb momentum, amikor a kilátópontról távcsövekkel kémlelhetjük Észak-Koreát. A határhoz közel építették fel az északiak Kijongdongot, amit ők Béke Falunak hívnak, de igazából csak egy propaganda falu, és ha jobban megfigyeljük, a túl szépnek tűnő házakon nincs üveg az ablakokon, bár állítólag éjszaka ki szokták világítani, hogy úgy tűnjön, mintha laknának ott. Amit még láthatunk,ha a szomszédba kémlelünk, egy irreálisan magas észak-korei zászló, egy katonai kilátópont (ahol most épp nem láttunk katonákat), illetve egy kicsit messzebb fekvő valódi város, Kaesong, ahol már láthatunk embereket jönni-menni, illetve a földeken is láttunk munkásokat tevékenykedni. Iszonyú érdekes, ugyanakkor kicsit visszás érzés volt idegen embereket figyelni távcsővel, akiket csupán azért nézünk, mert egy olyan elzárt országban élnek, aminek a mindennapjaiba nem nyerhetünk bepillantást és az ott élőkkel sem találkozhatunk.

A demilitarizált övezet déli oldalán van egy falu, Taesung, ahol nagyjából 200 ember lakik, az eredetileg itt lakók leszármazottjai. A lakók többsége rizstermesztésből él, akiket katonák kísérnek ki a földekre dolgozni, éjszaka kijárási tilalom van, cserébe a limitált lehetőségekért, adómentességben részesülnek.

Összességében nagyon érdekes kirándulás volt, inkább a hely történelmi jelentősége, mint maga a látvány miatt, emiatt mindenképp érdemes meglátogatni, bár a rengeteg szuvenírbolt és a nap végére kötelezően beillesztett vásárlós megálló kicsit illúzióromboló.

Jeonju

Nagyjából egy teljes nap jutott a városra (amibe az is közrejátszott, hogy végre ki tudtam pihenni az öt napja görgetett alváshiányomat), de igazából nem volt hiányérzetem. Apró megállónak szántam ezt a várost Szöul és Busan között, és igazából két dolog miatt jöttem ide: ezek pedig Hanok városrész és a Bibimbap.

Amint lecuccoltam a szálláson és kicsit magamhoz tértem az utazásból, nekiindultam a városnak és a hanok falu felé vettem az irányt. Nagyjából 800 hagyományos koreai ház található ebben a negyedben, egy részük vendégházként, teaházként, üzletként funkcionál. Itt sétálni kicsit olyan, mintha egy mesevilágba csöppennénk: a hangulatos utcácskákon a már fentebb említett hagyományos korei ruhába, hanbokba öltözött helyiek és turisták andalognak.

Érdekelnek a különböző nemzetek tradicionális viseletei, elsősorban megfigyelni a helyieken, de amennyiben van rá lehetőség, fel is próbálni. Már Szöulban is nagyon tetszett, hogy a palotáknál és a Hanok faluban is nagyon sokan, helyiek és külföldi turisták egyaránt, ezekben a ruhákban sétálgattak. Persze főleg nők, de azért aranyos volt látni néhány bevállalósabb nyugati pasit is, főleg ezzel a vicces, hosszúkás kalapban 😀 Így eldöntöttem, hogy ha már úgyis megyek Jeonjuba, és itt van az ország egyik legnagyobb hanok városrésze, akkor miért is ne pont itt korzózzak én is egy csodaszép hanbokban. Ezt az öltözet nagyjából 100 évvel ezelőttig a mindennapok része volt, ma már inkább csak különleges alkalmakkor viselik.  

Én egy gyönyörű lila szoknyás darabot választottam, adtak hozzá kis retikült is, illetve a hajamat is megcsinálták. Két órára szólt a bérlés, addig a kis utcákon sétálgattam, begyűjtve rengeteg dicséretet és kedves mosolyt a helyiektől. Egy helyi lányról épp fotósorozatot készítettek szintén hagyományos ruhába öltözött helyi srácok, akik nagyon megörültek nekem és a csodás outfitemnek, úgyhogy néhány közös képet is lőttünk.

Este a szállásadó bácsitól kértem tanácsot, hogy merre tudnék egy finom bibimbapot enni a környéken, ami mint kiderült, nem volt olyan egyszerű, mivel már elég késő volt, és valamiért ezek a kajáldák viszonylag korán zártak. Aztán mégis találtunk egyet a hosteltől nem messze (a neve csak koreaiul van meg, úgyhoyg nem tudom ide leírni), ami tényleg nem okozott csalódást.

A bibimbap (aminek a jelentése kevert rizs) híres dél-korei étel, ami Jeonju-ból származik, és bár több változata van országszerte, az itteni a verzió a legelterjedtebb és legismertebb.  Miből is áll ez az étel? Egy tálban kihoznak nekünk főtt rizst, rajta fűszeres darált marhahús, pirított zöldségek és chili paszta. Ezeket az összetevőket jól össze kell keverni (ahogy az étel neve is sejteti) fogyasztás előtt, amit én biztos pocsékul csináltam, ugyanis egy helyi nő odajött, fogott egy kanalat, és jól összekeverte nekem 😀

Este még volt egy köröm a  buszállomásra, hogy megvegyem a másnapi továbbutazáshoz a jegyem, ugyanis kiderült, hogy Dél-Koreában az online buszjegyvásárlás meglehetősen körülményes: kizárólag helyi telefonszámmal és helyi bankkártyával tudsz fizetni, ilyesmivel idáig egyetlen országban sem találkoztam.

A reggelt úgy terveztem, hogy kényelmesen felkelek, megreggelizem, összepakolok, és kibuszozok a buszállomásra. Na hát ebből az lett, hogy annyira élveztem ezt a horkolásmentes szobát, hogy az ébresztőt egy laza mozdulattal kinyomtam, és 9 körül tértem magamhoz, a buszom pedig 10-kor indult, és még össze se voltam pakolva. Kicsit kapkodós, pánikolós reggel sikeredett belőle, majd miután a cuccaim felét majdnem otthagytam a szálláson, és egy hetedik érzéktől vezérelve visszarohantam értük, végül elértem a buszom és megérkeztem Busanba.

A busani és jejui kalandokról a következő bejegyzésben mesélek.

Három nap Isztambulban

Isztambul, a nyugat és kelet sajátos fúziója, végeláthatatlan hatalmas metropolisz, 15 millió emberrel, 3 ezer mecsettel és 125 ezer utcai macskával, akik mint a járókelők, baktatnak az utcán, vagy fekszenek a melletted lévő székben (vagy éppen az asztalon) a kávézóban. Ráérős helyiek, akik a nap bármely szakában leülnek egy sishára, teára vagy török kávéra, vagy akár hajnali kettőkor egy kávéra vagy künefére. A török konyha nem lett a kedvencem (bár a rizzsel töltött kagyló zseniális találmány), viszont a mesés hammam szeánsz, Balat negyed színes házai,Karaköy esti forgataga, a kivilágított mecsetek látványa a Galata hídról,miközben pecabotok százai lógnak a vízbe kapásra várva, illetve a rengeteg kedves cicus megkoronázta ezt a pár napot ebben az izgalmas városban.

Természetesen három nap alatt épphogy csak a felszínt lehet kapargatni egy ekkora városban, de úgy érzem, a lehető legtöbbet kihoztuk belőle –még úgy is, hogy gyakorlatilag két nappal korábban döntöttük el, hogy Örményország helyett (ahová az éppen mozgolódó fegyveres konfliktus miatt nem mertük bevállalni az utazást) végül Isztanbul felé vesszük az irányt.

Szállást viszonylag jó áron sikerült találni, a Taksim tértől nagyjából 5 perc sétára, a bevásárlóutca szomszédságában – egy egyszerű hostel, négyágyas szobával. (Chambers of the Boheme néven találjátok a Bookingon.) A tulaj, egy idősebb úr, nagyon barátságos és segítőkész volt, még a pénzünket is jobb árfolyamon váltotta át, mint ami az aznapi hivatalos árfolyam lett volna. Bár kissé Covid parában volt, és óva intett minket attól, hogy vízipipázzunk vagy hammamba menjünk, mert szerinte ott elkapjuk a vírust – persze mi addigra már mindkettőn túl voltunk.

Mecsetek

Isztambulban több mint 3000 mecset van. A két legimpozánsabb a nyüzsgő Sultanahmet negyedben egymással farkasszemet néző Kék Mecset és a Hagia Sophia. Az előbbi az oszmán építészet csúcsának tekinthető, eredeti neve Ahmed szultán mecsetje, ugyanis ő építtette 1609 és 1616 között. Közismert elnevezését a belső falait borító kék színű csempékről kapta. Azért is különleges, mert hat minaretje van, ellenben a többi mecsettel, aminek csupán négy vagy kettő. Ezzel szemben a Hagia Sophia több, mint ezer évvel korábban, 537-ben épült mint bizánci stílusú ortodox bazilika, amit az oszmán hódítás után alakítottak át mecsetté, majd 1934-től múzeumként funkcionált egészen 2020-ig, attól kezdve újra mecsetként látogatható.

Mindkettő ingyenesen látogatható az imaidőkön kívül (pénteken csak 14.30 után). Amikor mi voltunk, a Kék Mecsetbe rögtön bejutottunk, a Hagia Sophia előtt hosszan kígyózott a sor a téren, de ez ne ijesszen el senkit, nagyon gyorsan halad. Ha nem vagyunk kellően konzervatív ruházatban, semmi probléma, a bejáratnál tudnak adni hosszú szoknyát és kendőt is.

A Kék mecsetben bent bal oldalt vagy egy „Islamic Information” nevű szekció, ahol önkéntesekkel lehet beszélgetni és kérdéseket feltenni az iszlám vallással kapcsolatban. Mivel engem mindig foglalkoztat, hogy valaki miért dönt bizonyos vallás követése mellett (úgy, hogy nem abban nevelkedett, tehát saját maga választja), kapva kaptam az alkalmon. Egy fiatal olasz sráccal beszélgettem, aki korábban zenész volt, és sok bulizós és drogmámoros év után kiüresedett életének új értelmet keresett, amit ő az iszlám vallásban talált meg. Éveket töltött Egyiptomban, ahol megtanult arabul, majd otthonául Isztambult választotta, mivel muszlim, de életstílusban közelebb áll az európai emberhez.

Egy harmadik, nem kevésbé pompázatos, de egy fokkal talán kevésbé turistás mecset, amit meglátogathatunk a Szulejmán-mecset, melyet a kor legnagyobb oszmán építésze, Szinán épített Első Szulejmán szultán megbízásából, akinek uralkodása az Oszmán Birodalom aranykorának tekinthető. A kertben megnézhetjük a szultán és felesége, Hürrem mauzóleumát is.

Balat

Utolsó nap a délelőttöt Balat negyed felfedezésével kezdtük. Taksim és Sultanahmet zsúfoltsága után itt meglepő nyugalomra leltünk, mikor megérkeztünk, még csak néhány ember bolyongott erre, vagy ücsörgött a rengeteg kávézó valamelyikében. Ha reggelizőhelyet keresünk, vagy csak meginnánk egy jó kávét, itt a bőség zavarával lesz gondunk, ugyanis egyik aranyos kis hely a másikat éri. Ezen kívül apró butikok, vintage boltok, antikváriumok, érdekes kis üzletek szegélyezik egymást.  Balat főleg színes kis házairól, meredek, macskaköves utcácskáiról híres, a legjobb, amit itt tehetünk, ha elkezdünk cél nélkül kóricálni a környéken, szinte minden sarkon lesz valami szépség és fotó téma. Tegyetek róla, hogy a Kiremit utcát mindenképp útba ejtsétek, itt lesznek ugyanis a legszebb házak, de a sok fényképező turistáról úgyis felismeritek. Egy igazi multikulturális negyedről van szó, Balat történelmileg főleg a vallási kisebbségek, a zsidók és a görögkeleti keresztények otthona volt. Máig számos zsinagóga és ortodox templom található itt.

Dél körülre már megélénkült az élet. A Naftalin caféban pihentünk le a séta után, egy igazi kis tünemény ez a hely, amit jó szívvel ajánlok, ha erre jártok! A menü egy borítékban van, mintha egy levél lenne, rajta idézetekkel, amiket Kafka írt szerelmének. A mosdóba pedig egy hűtőszekrényajtón keresztül vezet az út 😀

Egyéb látnivalók és programok

Isztambulban kötelező jellegű program a boszporuszi hajókázás, amit úton-útfélen próbálnak rásózni a turistákra. Akár jó is lehetett volna, de nem volt az. Ha újra mennék, valószínűleg egy drágább programot foglalnék (ez most 20 euró volt fejenként), ahol nem zsúfolják be a maximális embermennyiséget a hajóba, és biztos elengedném ezt a naplemente-nézős történetet. Ami bár nagyon jól hangzott, de mire a csoport odasétált a hajóhoz, mindenki beszállt, és végre elindultunk, nagyjából fél óra volt hátra a naplementéig. Ami szépnek szép volt, de utána a két órás hajóút nagy részét sötétben tettük meg, és bár a hidak szépen ki voltak világítva, a legtöbb épület nem annyira, illetve messze voltunk a parttól ahhoz, hogy jól láthassuk őket.

Nem terveztem vásárolgatni, ezért mi viszonylag gyorsan átsuhantunk rajta, de aki kedvet érez az alkudozáshoz, az sikeresen elcsellenghet órákat is a Nagy Bazárban. Én úgy éreztem, egyszerűen annyi itt a portéka, hogy már nem tudok ennyi ingert befogadni, bár egy idő után feltűnik, hogy szinte minden árus ugyanazokat árulja: édességek, fűszerek, teák, szuvenírek, lámpások, na és persze hamisított márkás ruhák és parfümök. Mondjuk fogalmam sincs, honnan éreztek rá, hogy a Chanel Mademoiselle  a kedvenc illatom, de valamiért mindenki ezt próbálta rám tukmálni 🙂

Ne hagyjuk ki a Topkapi Palotát sem, amely az Oszmán Birodalom szultánjainak egykori rezidenciája, egy óriási épületkomplexum, négy udvarral, gyakorlatilag egy város a városban. Többek között meglátogathatjuk a hárem termeit, a fürdőt, a könyvtárat, a különböző lakórészeket, díszes oszmán stílusban épült termeket, a kiállítótermekben pedig korabeli használati tárgyakat és Mohamed próféta relikviáit láthatjuk.

A Sultanahmed negyedben, a Kék Mecset és a Hagia Sophia szomszédságában találjuk a Bazilika Ciszternát, más néven Elsüllyedt Palotát, ami egy víztározó a város alatt, és I. Justinianus bizánci császár építtette 532-ben. A hely nagyon hangulatos a különböző fényhatásokkal, és csodásan el lehetne itt meditálni, ha nem lenne indokolatlanul nagy a tömeg, ami eléggé rontja az élvezeti faktort. Ne tévesszen meg a fénykép, amit itt lentebb csatoltam, nagyjából ez volt az egyetlen szög, ahol embermentes képet lehetett lőni.

Nagy élmény a naplementét a Galata hídról, vagy annak szomszédságából nézni. A hídon amúgy is érdemes sétálni, rengeteg pecás van kint, és kis vödrökbe gyűjtik a zsákmányt, amit van, hogy azon melegében meg is vásárol egy arra járó.  Miután lement a nap és beindult az este, a Karaköy negyed és éttermei, bárjai megtelnek élettel, sok helyen van élőzene is.

Ételek

Mint feljebb is írtam, a török konyha nem lett a kedvencem – persze lehet, hogy csak mi nem találtuk meg a jó helyeket, pedig tényleg próbálkoztam kifejezetten olyanokat keresni, amik kiemelkedő értékelést kaptak a Google Mapsen. Első nap ebédre, mivel épp a környéken jártunk, a Tekin Kepab Dürüm Evi helyet céloztuk meg. Egyszerű hely, alacsony árakkal, de különleges dolgokat ne várjunk tőle. Főleg dürüm (tekercs) vagy különböző grill hústálak a specialitás itt. Aznap este a szállásunk mellett kinéztünk egy jó értékelésű éttermet, az Antakya Mutfagi-t. A helyet nem könnyű megtalálni, egy nem annyira bizalomgerjesztő épület legfelső emeletére kell felmászni. Bár az ételek ínycsiklandozónak néznek ki és isteni finom illatok terjengtek,mikor beléptünk, de az ízvilág számomra csalódás volt – a fogások túl sósak, a muhammara (sült paprikakrém) pedig már a tényleg élvezhetetlenül sós kategória volt. Amikor ezt megjegyeztem a pincérnek, azt a választ kaptam, hogy ennek ilyennek kell lennie. (már több helyen ettem muhammarát, és nem, nem ilyennek kell lennie).

A street fooddal már nagyobb szerencsénk volt: a fűszeres rizzsel töltött feketekagyló, a midye dolma mindent vitt. Több helyen is árulják, mi Karaköy negyedben találkoztunk vele. Szintén ezen a környéken vadászhatunk magunknak egy halas tekercset (balik dürüm). Mi a legegyszerűbb utcai árustól szereztünk ilyet, ahol emberünk fejlámpával sütötte a makrélákat a sötétben. Bár Törökország viszonylag olcsó desztinációként élt a fejemben, ez most megdőlt: az éttermi árak kifejezetten borsosak, főleg ha turistásabb környékeken mozgolódunk. A street food ára azért még itt is baráti: a kagyló ra darabonként 10,5 török líra (140 forint), a halas tekercsé 90 líra. (1200 forint).

És ha már Törökország, nem feledkezhetünk meg a desszertekről sem: baklava mindenhol, minden formában és koncepcióban. Egészen más, mint az a gelj, szirupos borzadály, amit a legtöbb itthoni török büfében kapni. Az itteniben tényleg érezni az igazi pisztáciát, és persze édesnek édes, azért korántsem annyira émelyítő. Számomra érdekes volt, hogy ezek a cukrászdák a sétálóutcán és annak környékén legalább hajnali 2-ig nyitva vannak, sőt, van olyan, ahol folyamatos a nyitvatartás. Ellátogattunk a legendás, 1864-ben alapított Hafiz Mustafa cukrászdába. Ők szintén a baklavájukról híresek, illetve itt kóstoltam meg a künefe nevű desszertet, ami egy cérnametélthez hasonló tészta megsütve, két réteg között pedig sajt, ami megolvad, és nyúlóssá válik. Külön hozzák ki hozzá a pisztáciareszeléket, a szirupot, illetve egy kis extráért fagyit is lehet hozzá kérni, ami kicsit csökkenti a töménységét. Egyszer jó volt, de nem rendelném újra. Érdemes még megkóstolni a tejes baklavát, amit a hűtőpultból vesznek elő nekünk, egy tejes öntetbe beáztatott, emiatt kicsit szottyos, pisztáciaréteggel töltött, kakaóval megszórt desszert.

Hammam

Szerettünk volna az út alatt átélni egy igazi hammam szeánszot, de konkrétan nem kerestük, mégis hova kéne menni. Végül nem mi találtuk meg a helyet, hanem a hely talált meg minket. Egy kedves úriember beinvitált, hogy csak nézzünk körül, ha szeretnénk, és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, most rögtön szeretnénk jönni. Egyszer voltam már hammamban Marokkóban, na az olyan lepukkadt volt, hogy örülök, hogy megúsztam bőrbetegségek nélkül. A Deluxe programot választottuk, ami nagyjából 3 órán át tartott: 50 perc masszázs, 20 perc reflexológiás talpmasszázs, arcpakolás, kézápolás, szauna, gőzfürdő és végül jött a hammam rituálé:  egy fűtött márvány ágyon kell feküdni, miközben jól lecsutakolnak, leradírozzák a bőrünket, majd jött az iszappakolás, utána pedig habos kezelés, ami konkrétan olyan érzés, mintha egy felhőben lennék 🙂 Kisimultunk és 10 évet fiatalodtunk. A végén még relaxáltunk egy kicsit egy tea, gyümölcslé és édesség mellett. Ez az egész csomag 50 euróba került, a hely neve Sultan Süleyman Hamam, őszintén tudom ajánlani, ha valaki magas színvonalú hammamot keres Isztambulban.

Macskák

A beszámoló nem lenne teljes, ha nem írnék néhány mondatot a helyi cicákról, hiszen ők is a város lakói!  Nincs konkrét gazdájuk, vagyis igazából a város az: az itt élők szeretik és gondozzák őket, szinte minden sarkon ki van rakva nekik víz és táp, sok helyen aranyos kis macskaházikó és puha fekhely is ki van nekik készítve. A cicák szépek, egészségesek, látszik, hogy jól vannak tartva. Imádtam, hogy mindenhol ott vannak, a kávézókban, a boltokban, az utcán sétálgatnak az emberek között, mint szimpla járókelők. Velük az igazi a város atmoszférája.